Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Szellem-sziget ismertető

( Honlaptérkép ) Főoldal - Világ - Beltenger - Szellem-sziget - Ismertető


(WGL ötlete alapján írta: Kadmon)

A szigetet a Kataklizma előtt egy ősi faj lakta, talán elfek, talán theldarinok, talán más fajzatok, akik ismerték a mágia fortélyait. Városuk a sziget minden pontjára kiterjedt, s még a föld alatt, a hegy mélyében is labirintus-szerű járatokat építettek ki. Ősi tengerész-térképek szerint gyönyörű kikötője volt, és a hegyet függőkertek borították.

A Kataklizma háborúk ebből szétszórtan heverő romokon kívül nem sokat hagytak. A föld alatti járatok egyes részei épségben maradtak, de a legnagyobb része beomlott azóta. A Kataklizma után évtizedeken át állt így, amikor az elfek újra felfedezték, és egy kisebb támaszpontot létesítettek.

Az elfek megjelenése után egy halász-nép költözött ide, akik az elfek ideiglenes uralma alatt a romokra falvakat építettek, s fenntartottak egy kis kikötőt is, ahol az elfek hajói meg-megálltak, és élelmet pakoltak fel hadi utánpótlásként.

Az elfek kivonulása váratlanul érte a telepeseket, s a magukra hagyott halászok egy csoportja dühében felgyújtotta az elfek erődjét és a kikötőt, romhalmazzá változtatva a büszke épületeket. A kikötőt nem építették újjá, s a tengerparti településekkel folytatott kereskedelem gyér hajóforgalma miatt nem is volt érdemes.

Idővel a lakók érdeklődni kezdtek romok iránt, és megpróbáltak minél többet hasznosítani az ősök hagyatékából. Egyre-másra találtak többé-kevésbé használható holmikat, s egyre mélyebben ástak le a romokba. A szigetet érő kalóztámadások során is egyre gyakrabban kerültek használatba a katakombák, s lassan egész lakályossá formálták az alagutak egy részét.

A végleges beköltözésre az okot az adta, hogy sötét elfekkel folytatott háború idején sötét fellegek lepték el a Beltengert, s mérgező eső hullott három éven át. Emiatt csak ritkán merészkedtek ki a szabad ég alá, akkor is rövid időre. Bár az első hónapokban rengetegen vesztették életüket a mérgektől, betegségektől vagy pusztán az éhezéstől, idővel a romok mélyén alakítottak ki ehető gombatelepeket, melyek táplálékot nyújtottak, és rájöttek, hogy tudják szűrések során biztosan ihatóvá tenni a vizet.

A terjeszkedés során egy beomlott alagút mélyén egy árnyékra leltek, mely elnyelt minden fényt, s aki belenyúlt, gyakran napokig vacogott a hidegtől, aki pedig be is lépett oda, soha többé nem tért vissza. A járatot befalazták, hogy a gyerekek ne tévedhessenek oda, és az egészet betudták az itt élők érthetetlen mágiájának.

A rejtély felfedezése után néhány hónappal azonban a járat elé emelt torlaszt lerombolva találták... Nem tudták, mitévők legyenek, s vállalkozó nem volt, aki lement volna az árnyékba. Aznap este történt az első haláleset, amit újabbak és újabbak követtek, de a szemtanúk sosem láttak semmi szokatlant, kivéve reggelente a vérbe fagyott holttesteket, melyeken hol karmolások, hol fojtogatás nyomai, hol pedig fegyverek által ütött sebek látszottak. Aztán egyik este az egyik gyermek meglátta édesanyját, akit alig pár napja vesztett el, ám az öröme félelemmé torzult, amikor megérezte a halál szagát, ami körbelengte az anyját, aki közeledtére elterült a földön és rángatózni kezdett. Mire a kislány visszaért a falusiakkal, már hűlt helyét találták, de egy idő után egyre több hasonló eset történt, s a katakombákban rejtőző túlélők rettegni kezdtek.

Pár hónappal az első incidens után különös, cikornyás ruhájú, sápadt idegenek léptek ki az árnyék-kapuból, akik mah'krod néven mutatkoztak be. Barátságosan viselkedtek a helybeliekkel, de láthatóan célirányosan kutattak valami után. Szállásért és élelemért cserébe különös ékszereiket adták, melyet szívesen fogadtak az egyszerű emberek. Idővel megértették, hogy az idegenek, akikből azóta több is érkezett, valamilyen szellemet keresnek, ami az ő világukból elszabadult, s most itt garázdálkodik. Habár a szellem keresése nem járt sikerrel, a rémtettek egyre szaporodtak, amit a jövevények azzal magyaráztak, hogy a szellem igyekszik erőt gyűjteni a végső harcra. A falusiak egy része igyekezett elmenekülni, de a mérgező eső még mindig végigsöpörte néhány naponként a szigetet, s hajóik elkorhadtak, a felszínt pedig megszállták az imbolygó holtak. Egy idő után a korábban kedvesen viselkedő vendégek egyre erőszakosabb módszerekkel igyekeztek irányítani a helybelieket, s már nem volt menekvés. A mah'krod jövevények átvették a sziget felett az uralmat, s a lakókat lemészárolták vagy rabszolgává alázták.

Az új urak az élet csiráit vissza tudták csempészni a holtakba, akik képessé váltak újra mozogni. Ha azonban nem látták el a sebeiket, vagy nem táplálkoztak időről időre, akkor elfonnyadtak vagy lábon rohadtak el. A betolakodók életben hagytak néhány embert, hogy biztositani tudják számukra az új élőholt szolgákat.

A halál-mágiában járatos varázslóik képesek voltak a holtakat különleges képességekkel felruházni, amit ki is használtak azoknál, akiket rabló-portyákra küldtek. Amíg a méreg folyt az égből, addig a holtak nyugodtan fosztogatták végig a környező szigeteket, s törték rá a menedéket a megrémült lakókra.

Egy ősi sárkány csontvázát felhasználva megépítették az első csont-hajójukat. Ez egy kizárólag csontokból felépült jármű, amit életerővel hajtottak. Partot érve a csontvázak kiváltak a hajó testéből, s a csontváz-sárkány támogatása alatt ütőképes csapatot alkottak. A sárkány hátán a mágiával védelmezett nekromanta mester ült, aki irányította a hadmozdulatokat.

A Szellem-sziget élőholtjairól elsőként a nardrissi flotta egy kapitánya, Merész Sentar számolt be évszázadokkal ezelőtt, de a sziget pontos helye és további sorsa azóta is titok.


Szólj hozzá a témához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza a Beltengerhez Levél írása