Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Via: Majd csak lesz valami

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Via: Majd csak lesz valami


Artwork copyright © Gregory Alexander

Már a születése időpontja sem volt szerencsés, habár ez szüleit különösen nem izgatta, mert nagyon örültek a gyermekáldásnak. Még a szomszédok, meg a Sámán szavára sem hallgattak, csak beleegyezően bólogattak, amikor mindenki a szertartást javasolta nekik.

A szertartást, akkor szokás végrehajtani, amikor egy gyermek világrajövetele várható, és azt a célt szolgálja, hogy a gyermek mindig szerencsés legyen, és a démonok is elkerüljék. Nem azért nem tették meg, mert esetleg nem érdekelte volna őket a gyermek sorsa, hanem, mert mindig találtak valami tennivalót.

A reménybeli apa például nem győzte a portyázásokat vállalni, hiszen már idestova 90-edik évébe jár, és ez már nem éppen fiatalkor, még az elfeknél sem, és ő nagyon szerette volna még visszavonulása előtt jól megszedni magát, hiszen akkorra tervezte, amikor megszületik majd a fia. Igen! A fia. Ez nem is kétséges, hogy csak fia születhet, akire ráhagyhatja majd azt a tengernyi tudást, és jó tanácsot, amit ő felhalmozott eddigi élete során, és majd tovább öregbíti, majd a Sillear család hírnevét. Dauran tudta nagyon jól, hogy ő és felesége már vénnek számítanak a törzsben, és nem szerette volna, ha nekik azzal a szégyenfolttal kellene meghalniuk, hogy nem hagynak maguk után utódokat. Nagyon fájó volt azt néznie, hogy portyázó társai néha arra a nagy hírre tértek vissza, hogy az asszonyuk várandós, és már legközelebb talán nem csak azért maradtak ki a portyákból, mert a szálláshelyre is vigyázni kellett, hanem az a hátsó szándék is vezértelte őket, hogy gyermekükkel maradjanak; és büszkén meséltek az utódokról akkor, ha esetleg mégis portyázásra adták volna a fejüket. Daurannak sokszor a fejére olvasták, hogy talán azért nincs még gyereke, mert sokkal több időt tölt portyázással, mint az asszonnyal. Sokan nevettek rajta ezért, és utána méltatlankodva hallgattak el, néhány jól helyezett ökölcsapás után. Nem értették meg, hogy Dauran mindent megtett annak érdekében, hogy párja gyermekkel ajándékozza meg, és ő csak a tehetetlen düh miatt hajtja magát állandóan az új vidékek, az új csaták, és az új zsákmány felé. Már odajutott, hogy az alatt a 70 év alatt, amíg portyázni járt, ő lett az egész környéken a leggazdagabb rowlind elfe.

De végre a jelek is azt mutatták, hogy apa lesz. Amikor meghallotta ezt a hírt, rögtön a felesége nyakába borult, és sírva fakadt. Azóta, az eltelt hat hónap alatt, a felesége szépen gömbölyödött, és már szinte minden lehetséges dolgot beszereztek, amire egy újszülöttnek szüksége lehet.

És eljött a nagy nap. Izgatottan várakozott a sátor előtt, és várta, hogy vajon mik lesznek a fejlemények, és a bába, mikor szól neki, hogy megszületett a fia. Már, mint említettük el sem tudott volna képzelni mást, mint hogy fia születik. Már javában fent volt a hold, és valahogy furcsa vöröses színe volt. Amikor megjött a hír, hogy megszületett az utód, aki majd tovább viszi a Sillear család hírnevét, hirtelenjében örömében azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Ekkor kezdődtek a bajok. Elsőnek senki sem figyelt fel rá, a Sámánon kívül. Vele kezdődött minden.

Üdvöz légy Dauran! - szólította meg a Sámán.

Én is örülök eljövetelednek-felelt az újdonsült apa-, de nem szeretnél rátérni a jöveteled céljára? Hiszen az nem gyakori, hogy egy csecsemő születésekor megjelenj a család sátránál, hacsak nincs valami célod az újszülöttel. -kérdezte az aggódó apa, és bízott benne, hogy amíg ezt mondta, a hangja nem remegett meg, mert nem szerette volna elárulni a gyengeségét a Sámán előtt, és bízott benne, hogy a Sámán nem akarja elvenni tőle az újszülöttet, hiszen az a gyermek, akit a Sámán kiszemelt magának, már nem fog a családhoz tartozni, hanem a Sámán szárnyai alatt fog nevelkedni, és nincs semmi féle joga már a gyermekre a régi családjának, mivel a Sámán szinte az első a táboron belül, és csak utána következtek a kiváló harcosok, a tábor vezetői, vagy vezetője, de ezt a pozíciót, legtöbbször több ember töltötte be. Mivel így elkerülhető volt, az, hogy ha egy portya alkalmával meghal az akkori vezető, akkor nem fogja megosztani a megmaradt tábort a hatalmi harc, hanem a másik vezető viszi tovább, egészen addig, amíg egy másik harcos méltó nem lesz arra, hogy betöltse a megüresedett vezetői széket, a másik főnök mellett.

Ne aggódj, - szólt a Sámán, aki előtt az érzelmek, nem maradhattak titokban. - csak azért jöttem, hogy a gyermeket megerősítsem a démonok ellen, hiszen a mai éjszaka a démonoké, mivel most éppen a baljós hold van fent, és ekkor még nagyobb a befolyásuk a halandó világra. De, most engedj az újszülötthöz, és had ejtsem meg a szertartást, és ígérem, nem foglak zavarni benneteket. -legalábbis egy darabig, tette hozzá gondolatban a Sámán, de nem akarta már ilyen hamar maga ellen fordítani a tábor egyik vezető pozíciójú harcosát.

Dauran félreállt, de korántsem volt olyan nyugodt, mint amilyennek mutatta magát, és bízott benne, hogy a Sámán igazat mondott, és nem fogja háborgatni többé, és nem veszi el tőle egyetlen fiát, akire oly sokat kellett várnia.

A Sámán bement a sátorba, és a bent lévők tiszteletteljesen utat engedtek neki az újszülöttig, és az anyjáig. Egyetlen intésére mindenki elhagyta a sátrat, és magára maradt az újdonsült anyával, és gyermekével.

Asszony! Most egy rövid időre elviszem a fiadat, addig, amíg elvégzem rajta a démonoktól óvó szertartást. Ne aggódj! Ne fog bántódása esni a fiadnak, és vigyázni fogok rá, hiszen tudom, hogy milyen régóta vágysz már erre a gyermekre.

Az ifjú anyának még tiltakoznia sem volt ereje a szülés után, és a Sámán nem is várt választ, rögtön elvette a csecsemőt. Utána kisietett a sátorból, és meg sem állt a saját sátráig. Senki sem állt elé, de mindenki komor hangulatban volt, és részvéttel néztek az aggódó apára, átérezték a Dauran fájdalmát, mert hiszen szinte egyetlen csecsemő sem került még vissza a Sámántól, ugyanis annak szüksége volt nagynéha egy-egy csecsemőre, hogy mi végett, azt senki sem tudta, de ismervén a Sámán hatalmát, senki sem firtatta. Dauran mivel mást nem tudott tenni bánatában rögtön az ital után nyúlt, és már azon sem lepődött meg, hogy a törzs harcosainak nagy része csatlakozott hozzá, sőt, még az italt is ők hozták, és próbálták mindannyian az erős kumisz számlájára írni azokat a könnycseppeket, amik megjelentek a szemük sarkában.

 

Ez alatt a Sámán visszatért a sátrába, és elnyomott egy hatalmas vigyort. Tudta, hogy lassan ideje lesz átadnia a stafétabotot a legidősebb tanítványának, hiszen már idestova ő a kis közösség sámánja több mint 100 éve. Eddig még mindig sikerült a kihívójának megfelelnie, de lassan már itt az ideje annak, hogy leváltsák. Nem mintha ő ezt szerette volna, de már sajnos ő is megérezte az idő múlását, és tudta, hogy nem igazán egészséges mindig mágiával megfiatalítania magát, mert hát ez idővel tönkre teszi a lelkét, és ő habár nagyhatalmú sámán volt, mégsem tudta volna megmondani azt, hogy vajon az ő lelke békében fog-e áttérni arra a bizonyos helyre, ahová a lelkek vonulnak haláluk után. Nem szerette volna még tovább húzni a még itt lévő idejét, és elhatározta azt, hogy amint lehet, békében visszavonul, és szépen csendben átköltözik a túlvilágra, hiszen már több mint 160 éves, habár nem látszik többnek 50-nél, hála a mágiájának.

De most végre megérkezett az a gyermek, akire már oly régóta vár, még a csillagok is megsúgták az eljövetelét. Ő az a gyermek, akiért már oly régóta könyörgött a felsőbb hatalmaknak. Végre megadták neki a méltó távozás lehetőségét. Nem kedvelte a tanítványait, de hát sajnos szükség volt rájuk a legtöbb mágikus rituáléhoz, és ő nem az emberek természet alapján választotta ki a segédeit, hanem a potenciális mágikus hatalmuk alapján. Az igaz, hogy mindegyik tanítványnak nagyon jó érzéke van a mágiához, de viszont mindannyian a hatalom megszállottjai, és nem hallgatnak a tanításaira, mely szerint a sámánnak összhangban kellene lennie a természettel. De most már ez lényegtelen. Itt a gyermek, akiben már ilyen fiatalon is hatalmas mágikus erő feszül, és a csillagok szerint nem hataloméhes, hanem inkább ábrándos, álmodozó lesz. Ilyen sámán kellene inkább utódjául, mert az ilyen lélek megálmodik valamit, és mindenféleképpen véghez viszi, főleg akkor, ha azzal esetleg a szerettei javát fogja szolgálni. Abban nem is kételkedett, hogy a nomád törzset majd imádni fogja az ifjú Sillear. Hiszen ő lett az apja szeme fénye, és ő a harcosok egyik vezetője. Ő biztos, hogy a népe szeretetére fogja nevelni a gyermeket. Akit majd valószínűleg idősebb korában az éppen aktuális sámán maga mellé vesz majd tanítványnak, és amint meglesz hozzá a hatalma, ki fogja hívni a Sámánt a rituális párviadalra, és miután megnyeri ( mert azt biztosra vette, hogy megnyeri), ő lesz a törzs legnagyobb Sámánja, és békében fogja felvirágoztatni a törzset, sőt lehet, még arra is meglesz a hatalma, hogy valamit visszaállítson az ősök tekintélyéből, hatalmából. Abban egy percig sem kételkedett, hogy így lesz, hiszen az álmai és a csillagok is megmondták.

Összeszedte minden meglévő hatalmát, és elkezdte kántálni a szertartás szövegét, amivel majd egy ideig megvédelmezi az ifjú elfet mindenféle ártó és rontó mágiától. És ekkor elnyomott egy újabb mosoly. Eszébe jutottak a kinti harcosok. Igen, de hát ők azért fegyverforgatók, mert nem bírják felfogni ésszel a mágia lényegét, és azt, hogy ő semmi rosszat nem kíván tenni a törzsnek, csak a marhák ezt nem képesek felfogni. Biztos, hogy már el is siratták szegény csecsemőt, pedig őt aztán végképp nem akarja bántani.

A kántálás csak folytatódott, amikor éppen a befejező aktushoz ért, ami majd a mágia idejét határozza meg, amikor valami váratlan dolgot észlelt. A gyermek a kezében valami váratlan mozdulatot tett. Lehet, hogy csak az erejét akarta próbálgatni az alig pár órás újszülött, ami már szintén bizonyítja, azt, hogy egészen kivételes gyermek, de sajnos ez a mozdulat a Sámán karrierjét törte derékba. A csecsemő a lábával elkezdett rugdosni, ami nem volt meglepő egészen addig, amíg egy jól irányzott, egy újszülöttől egészen szokatlanul erős rúgással a Sámánt ágyékon nem rúgta a kisded. Erre a hirtelen és váratlan rúgás hatására a Sámán szemei kidülledtek, és hirtelen elakadt a szava, majd öklendezve görnyedt össze. Ezzel még nem lenne hatalmas gond, hiszen a Sámán előbb vagy utóbb kiheverte volna ezt az esetet, de sajnos már nem maradt ereje a varázslatot összetartani, ami így az összetartó erő nélkül elszabadult, és egy hatalmas robbanás képében jött a világra. A Sámán igazából még fel sem fogta, hogy mi történt vele, miközben átköltözött az árnyékvilágra.

A kívülállók, csak annyit láttak, hogy a Sámán sátra hirtelen egy hatalmas és izzó tűzgolyóvá változik, és a robbanás után még a környékbeli sátrakat is meggyújtotta. A törzs tagjai rögtön nekifogtak a sátrak oltásához, gondolván mentsük, ami menthető, de a Sámán sátrához a tűzforrás okához nem mentek közel, hiszen ezt a hatalmas robbanást már senki sem élhette túl, sem a gyermek, sem a Sámán. Ezt Dauran nem akarta felfogni, és hatalmas és fájdalmas kiáltással vetette magát az égő sátorba. Az ezután történtekről már ő maga sem tudott volna később számot adni, csak homályosan emlékezett rá, hogy a csecsemő ott feküdt majdnem a sátor közepén és semmi sérülés nem látszott rajta, sőt nem is volt megijedve, hanem élvezte inkább a körülölelő lángok meleg simogatását, és örömében önfeledten kacagott.

Az egész törzs meglepődött, amikor Dauran kirontott az égő sátorból a fiával a karjában, de mindenki elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt, hiszen ők is nagyon örültek annak, hogy végre megszületett az utódja a törzs egyik vezetőjének, és hála a régmúlt nagyjainak nem veszítette el rögtön születésekor.

Ezután a törzs élte mindennapos életét, a gyermek visszakerült az anyjához. A Sámán legígéretesebb és legöregebb tanítványából lett az új sámán, aki eléggé nagy hatalmaknak parancsolt már ahhoz, hogy ellássa a volt sámán tisztségét. Viszont eléggé könyörtelen volt, és ebből akár még nagy bonyodalmak is származhattak, így hát az első hetek után már mindenki csak abban bízott, hogy idővel megváltozik és ridegsége meg nyughatatlansága majd nyugalommá, és bölcsességgé változik. De az idő csak telt.

2001.01.25


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása