Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Torn: Földig érő fák

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Torn: Földig érő fák


Artwork copyright © KekPafrany

Ősi rom valahol a sivatag közepén. Az ember, már ha lehet ezt a szót használni azokra, akik a Világégés után megmaradtak, nem hinné, hogy bármi élő lehet itt kinn, és erősen csodálkozna, ha hallaná a fémes csattanásokat. A gúnyos kacajokat. Apró csizmák kopogását. És úgy általában mindent, ami az üldözés kelléke. Harminc katona, egyetlen űzött vad, aki menekül. Mielőtt megsajnálnánk szegény hősünket, mert hiszen csak az lehet, ha a túlerő ellen harcol, elmesélek róla néhány dolgot. Egész életében menekült, és valljuk be a nagy számok törvénye alapján néha talán jogosan. Az, hogy most kivételesen nem az csupán egyszerű véletlen, amit nekem, történetmesélőnek köszönhet, és annak, hogy én tőle hallottam a mesét, amit most elmondok. Egyszerű kocsmai történet, talán nem is igaz, de legalább jó. Hallgasd hát meg.

Rift, mert ilyen könnyen kiejthető neve volt praktikus okokból, leszúrta az éppen esedékes zsoldost. Nem számolta hányadikat, és nem is kellett, hiszen volt belőlük elég. Ha kicsivel okosabbak lettek volna, vagy az égiek szebb szerepet osztottak volna nekik, talán róluk mesélnék, de nem. Nem mesélhetek valakiről, aki nem veszi észre, hogy a háta mögé osonnak, és leszúrják. Hidd el megértem a megütközésedet, de te is értsd meg, ha harminc, bocsánat huszonkilenc ember üldöz, nem nagyon válogathatsz az eszközökben. Főleg, ha az embereket Johnyenvon Osgardian Trilvol vezeti, aki a környék legrettegettebb fickója, és én már azért is utálom, mert idegesítően hosszú neve van. És mit tett Rift? Ellopta tőle a Fortygartot. Ne ijedj meg, csak egy két és fél méteres pallosról van szó, ami úgyszólván magától hasítja szét azt, aki elé kerül, és a tréfa kedvéért recés is. Ősi átkozott fegyver, gonosz szellemmel, saját akarattal és kényelmes bőr markolattal. Most hősünk hátára volt szíjazva, és minden erejével azon volt, hogy elkerüljön onnan, mert szerette az előző gazdáját. Mellette soha nem kellett várnia arra, hogy valakinek kiontsa minden belső szervét, hetente egy gyermek is kerül a terítékre, és ha nagyon rossz volt, akkor kapott egy szűz lányt is. Szerencsére a szíjak kitartottak, mert úgy az én mesém is rövidebb lenne. Úgy egy fejjel.

Rift menekült. Sok szorult helyzetből vágta már ki magát, néha szó szerint, de ez most kifejezetten nehéznek ígérkezett. Még ha egyesével le is szedi a rá vadászó, amúgy kezdőnek sem nagyon mondható üldözőket, akkor is a sivatag közepén egy karddal, ami úgy mellesleg mentálisan már a szépmamájáig jutott a felsorolásban, hogy kiket ölne meg, ha lenne rá lehetősége, nem sok esélye volt a túlélésre. De hát ezért szép az élet. Szorosan a falhoz lapult, és lassan kinézett. Egy döbbent pillanatig belebámult a hasonló módszert alkalmazó felderítő képébe, majd hamiskásan kacsintott egyet, és míg az pislogott a döbbenettől, addig lefejelte. Sajnos az üldözői elég vadászatot éltek túl, ahhoz, hogy tudják, hogyha egy darab embert, szörnyet, szellemet kell elkapniuk, akkor nem az a legcélravezetőbb módszer, ha egyesével, szétszóródva, hallótávolságon kívül barangolnak szűk járatokban, hanem legalább öten, de jobb ha tízen vágnak neki. Most heten voltak. Ami nagyobb probléma, hogy vezérük, kérlek ne kérd tőlem, hogy újra leírjam a nevét, is velük volt.

– Utána! – üvöltötte. Hangja bejárta az egész építményt, ami annak idején ugyanúgy lehetett palota, mint börtön. Legalábbis Rift nem látta a kiutat belőle.

– Nem futhatsz el! Add ide Fortygartot, és elengedlek – hazudta a szokásosat.

– Oké – válaszolt Rift a megszokott formulákkal, és feléjük borított egy roskatagabb téglarakást, ami már nem érdemelte meg a fal nevet. Közben megesküdött, hogy átnevezi a kardot, amint lehetősége van rá. Talán még kenyeret szelni is megtanítja, de mikor idáig jutott a gondolataiban, oldalában szúró fájdalmat érzett. Sajnos nem a levegőhiány, hanem egy nyílvessző okozta. Fene a szájukat, én még azt se látom, hova lépek ők meg lövöldöznek. Folytatta volna a káromkodást, de sajnos megtörtént vele az, amiért minden kalandozó utálta az építészeket.

– Zsákutca, innen nincs menekvés. Add fel – a kapitány szájában ocsmány vigyor terült szét. Csak azért mondta, amit mondott, mert hallani akarta:

– Soha! Inkább meghalok! – idézte Rift, és reménykedett, hogy erre azért nem kerül sor.

– Nem is számítottam másra a Hétdombok híres banditájától. Aki ellopta Truval királynő nyakékét miközben hamis bűbájjal erkölcstelenségre kényszeríttette. Aki egymaga kirabolta Wiss Yitane teljes aranytartalékát. Aki…. Rift már nem figyelt oda. Utálta, ha mindent rákennek, ami történik a nagyvilágban, és Truval királynő erkölcseit pedig az is megtörte volna, ha valaki kigombolja a gallérgombját. A tény, hogy ő ennél kicsit messzebb ment, semmit nem von le ebből. Kétségbeesetten kereste a kiutat, de nem találta. Ezúttal tényleg sarokba volt szorítva, oldala iszonyatosan fájt, pedig már hányszor sebesült meg. Hiába, van amit nem lehet megszokni. Ami azt illeti nem is nagyon akarta. Azt tette hát, amit már annyiszor ilyen helyzetben. Blöffölt.

– Belesétáltál a csapdámba… - egy ideig gondolkozott a néven, majd feladta – bitang! Pont oda csaltalak, ahol a végzeted el fog érni. A hatás kedvéért rátámaszkodott egy szerkezetre, hogy még hangsúlyosabb legyen a kijelentése, és imádkozott. Johnyenvon Osgardian Trilvol pontosan annyit gondolkodott, amennyit egész életében. Semmit.

– Blöffölsz – lépett lassan közebb.

– Vigyázz! – kiáltott fel visszariasztásképpen Rift. Még egy lépés, és a saját sírodba gyalogolsz.

– Ez itt –mutatott a mellette lévő gépre – képes elpusztítani az egész helyet, és én boldogan áldozom fel, magam, ha egy ilyen szörnyet és a bandáját vihetem magammal a pokolba – mondta reményei szerint elég szenvedélyes arccal. Cseppet sem zavartatta, hogy bár kis nyomásra, éppen az a falu bérelte fel őket, ahonnan tetemes mennyiségű árut, ékszert, és ami a legfontosabb, vizet csalt ki, ahonnan pár napja megszökött. Ha nem ő teszi, akkor ők tették volna, és sokkal több áldozattal, és részéről a kérdés etikai része ezzel el volt intézve, már csak az maradt hátra, hogy elhiszik e neki a meséjét.

– Nem hiszek neked – ennyit erről, gondolta.

– Akkor talán tartok egy kis demonstrációt, és találomra meghúzott pár kart és elforgatott egy kallantyút. Dermedt csend. Semmit sem történt. A katonák lassan visszatették a kardjukat kezükbe a földről, ahova ejtették, és kaján vigyorral figyelték Riftet. Illetve azt, ahogy eltűnik. Egy szempillantással később már csak ők voltak ott egy üres teremben, néhány kallantyúval és a tudattal, hogy megbolondultak.

 

Sajgó fejjel ébredt. A remény lángra gyúlt szívében, hogy csak egy részeg hallucináció volt az egész, de az oldalában a fájdalom könyörtelenül visszarántotta a valóságba. Nem nyitotta ki a szemét. Azért sem. Gyerekes daccal tartotta magát. Legalább három másodpercig. Aztán mégis. Felette nem volt semmi csak puszta ég. Hé az ég szokott olyat csinálni, hogy barnaszínű? Voltak fénylő pontok, amik akár csillagok is lehettek volna, de a köztes részeket homok vette körül kis szikla darabkákkal, és néhol egy fa lógott a plafonról? A helyzetet nem az tette igazán érdekessé, hogy egy fa csak úgy fittyet hányva a gravitációnak lóg a plafonról. EZEK a fák a mennyezetből nőttek ki. Valami fűzféle lehetett, és a lelógó ágai beterítették a kunyhó nagy részét, pótolva a tetőt, mert az viszont teljesen hiányzott, négy fal, egy ajtó, fegyverei sehol, de valaki bekötötte a sebeit, és valami növényfélét is dugdosott a sebekre, amiknek valószínűleg az illatuk jobb volt, mint a hatásuk. Nem kapták el, ebben most már teljesen biztos volt. Akkor mire felébredt volna, ha egyáltalán felébred a seblázból, már csíkokat barnított volna a napfény és a rácsos ablak együttese a hasára. Apropó Nap. Ideje kitalálni, hogy mi történt az éggel, és úgy általában. Egy ingatag lépés, majd még egy, elérte az ajtót és kinyitotta.

A falusiak érdeklődve nézték Riftet. Kilépett az egyik knip ajtaján, és megőrült. Persze először csak állt ott dermedten, de aztán furcsa vigyorba húzódott a szája, és beleugrott a vízbe. Kurjongatott, és úgy általában elég érthetetlenül viselkedett, de mindenkinek nagyon tetszett. Odagyűltek, és nézték, ahogy gyermeki örömmel fel-felkiált, néha a boldogságtól, néha a sebtől. Csak mikor a víz kezdett egy kicsit elszíneződni a sebből felszakadt vértől, húzták ki, de még akkor is vissza akart menni.

– Ne menj, megfulladsz – próbálta nyugtatni egyikük. Magas napbarnított férfi, valószínűleg a fontosabb emberek egyike. Mint később kiderült Brettnek hívták.

– Víz! Rengeteg víz, rengeteg vizetek van! – mondta Rift, de már halkabban, és nem annyira szédülten. Megnyugodni látszott, de szemei lázas gondolkodásról árulkodtak.

– Hol vagyok? – kérdezte hirtelen.

– Itt – válaszolt Brett kissé értetlenül – hol máshol?

– Jó, azt tudom, hogy itt, de milyen messze Wiss Yitane-től, milyen mélyen, hol?

– Nem értem uram, miről beszélsz – felelte az.

– Oké, szóval akkor legközelebbi város hol van – látva az értetlenséget tovább magyarázott – város, tudod sok ember együtt, házak, magas falak, katonák, zsebesek, város? – hadarta, de kiolvasta a szeméből, hogy ez sem segített túlságosan.

– Rendben, van valami vezetőtök, akivel beszélhetnék. Valaki, aki dönt a fontosabb ügyekben. Például a víz.

– Mi van a vízzel? – kérdezte folyamatos értetlenséggel. Ez már kezdett kínos lenni.

– Ha adnátok, mondjuk úgy – furcsán méregetve a férfit – tizen… huszonöt litert akkor elvihetném, és elcserélhetném nektek hasznos dolgokra, és cserébe teljesen mellékesen én is kapnék valamennyi vizet – furcsa beszéd volt, de Brett látta, hogy nagyon érdekli a víz, szóval gondolta ráhagyja. Kicsit kezdett az az érzése lenni, hogy megbolondult a sebláztól, de ezt bölcsen megtartotta magának.

– Annyi vizet viszel, amennyit akarsz, de nem értem, hogy hova akarod vinni – kezdte óvatosan, de ettől teljesen megőrült, először próbálták lefogni, majd valaki hozott egy kis wertwert levelet, amivel lenyugtatták. Hagyták aludni, és elmentünk imádkozni, hogy sikerüljön felépülnie az őrültből, amibe a sebláz hajszolta.

Rift hirtelen pattant fel álmából. Szájában kesernyés ízt érzett, és egy levéldarabkát, amit óvatosan kipöckölt a fogai közül. Persze ujjal, mert látta mire képes egyetlen olyan kis levélke, egy felnőtt emberrel. Hiába nem csak vizük van ezeknek az agyatlanoknak. Mert azoknak kell lenniük, ha azt ígérik, hogy annyi vizet vihetek, amennyit csak akarok. Persze ez biztosan csapda. Gondolta legjobb lesz, ha meglép. Elég sötét volt, hogy ki merjen menni, s bár semmilyen vizestömlőt nem talált a kunyhóban, de valami vízhatlan dolgot igen, ami egykor valamilyen állathoz tartozhatott, és azt megfelelőnek ítélte olyan 15 liter elcipelésére. Kis szerencsével egy évig eldőzsöl ennyi pénzből. Ilyen tiszta vizet nem ivott életében. Egyetlen korttyal tele volt, csak a megszokás és egy egész élet nélkülözése vitte rá, hogy tovább igyon. Majdnem meg is fulladt, de nem akarta abbahagyni. Ez maga volt a mennyország, és nem hitte volna, hogy a föld alatt talál rá.

Kimászott az éjszakába. Az egyetlen fény valami halvány derengés volt a tó fenekéről. Rift emlékezett rá, hogy menniyre fénylett délután, de most csak valami sötétkék derengés játszott rajta, ragyogó táncot vetítve a plafonra. Megragadta volna a táj, de fontosabb és sürgősebb dolga volt. Vizet csomagolt. Ahogy ott ügyetlenkedett, nagyon hülyén érezte magát. Ha bármelyik falusi meglátta volna, valószínűleg nem riadót fúj, hanem megfullad a röhögéstől. Egy durván száz méter átmérőjű tó közepén vizet csomagolni, nem tűnt éppen észszerű dolognak, erősen koncentrálnia kellett azokra a napokra, amikor kicsi magvakat rágcsált egy fél cseppnyi vízért. De mindez annyira távol volt, ott és akkor. A víz nyugtatóan hullámzott, az embernek kedve lett volna úszni egyet, áfeküdni, és élvezni az alulról melegítő hullámokat. Rift viszont már gondolatban elköltötte az összes pénzt, amit majd a vízért kapni fog, és nem szerette, ha a tervei nem válnak valóra. Elkötött egy csónakot. Ez eltelt egy darabig. Nem mintha a falusiak annyira őrizték volna azokat, csak nagyon nehéz volt kiválasztani egyet, amin nem rózsaszín és világoskék csíkok húzódtak furcsa feliratokkal. Tervek ide vagy oda, nem volt hajlandó beszállni semmibe, ami rózsaszínű, így is elég rossz volt a kunyhókra nézni. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami zavarta. Sehol nem találta az evezőket. Csak ezeket a fura csónakokat, amik úgy néztek ki, mintha a készítő arra számított volna, hogy mindig szemből fog fújni a szél, ha eveznek. Rift egy ideig gondolkozott, de aztán egy vállvonással elintézte. Amennyire ő visszaemlékezett, ha menekült a szél MINDIG szemből fújt. Végül egy bottal, amit kicsit megszerkesztett, és a vizes csomaggal felszerelkezve nekivágott. Viszonylag hamar elérte a falat, és annak mentén elindult. A barlang elég kör alakúnak nézett ki, Legalábbis nem vette észre, hogy távolodna a falutól, ami nyilvánvalóan a középpontban helyezkedett el, lebegve a vízen. Ahogy haladt halvány derengést vett észre a közelben. Vékony partsáv vált el a faltól, és várta fadokkal, hogy kikössenek rajta. Ami meg is történt, de Riftnek csalatkozni kellett. A part is csak egy durván három négyzetméteres sziklaszirt volt, egy nagyon ismerős szerkezettel. Sok gomb, fogantyúk tekergetnivalók, hol is látott már hasonlót? Óh igen! A rom. A rosszfiúk. Aztán a kóma. Ezek szerint ennek a szerkezetnek mágikus ereje van, és képes nagy távolságokra repíteni az embert. Hohó akkor ezzel vissza is lehet jutni! Odalépett hát, és elkezdte nyomogatni a gombokat, tekergetni a tekergetni valókat, és rángatni mindent amit csak lehetett.

Rift a csónakban ült és káromkodott. Felemlegetett néhányat a mérnökök közül, akiket ismert, néhányat akiket nem, és persze nem hagyta ki a családjukat, főleg a kedves mamát nem. Nem sokat akart. Csak egy táblát “itt nyomd meg” felirattal, vagy egy kis szakállas emberkét, aki hümmög egy sort, és ellátja valami életbölcsességgel, mondjuk “én megpróbálnám a kék gombot, nem azt, amelyiken 3 csónak van”. Ehelyett itt evez evező nélkül, csónakban lop vizet, és az egyetlen olyan falut károsítja meg, ami nem akarta fellógatni. Bár ami késik, nem múlik, nyugtatta magát. Elég, ha egy darab jobban kinéző feleség van. Már éppen elmélyült volna kedvenc pikáns emlékeiben, mikor egy sziklakitüremkedést vett észre. Fadokkal. Egy szerkezettel. Csizmanyomokkal.

Rift a csónakban ült, és káromkodott. Oké, oldalt nincs kiút, a plafont elvetette. Bár a fák lelógó ágain nem lenne nehéz felmászni, de logikusnak tartotta, hogy ha lenne kijárat, ahhoz biztosan építettek volna valami lépcsőféleséget, és olyat sehol nem látott. Egy út maradt. Lefelé. Megvizsgálta a testét, ami persze sikított a gondolattól, hogy úszkáljon, de nem sok választása volt. Nagy levegő, és csobbanás. Kissé nehéz volt a csomaggal haladni, de nem ez, inkább a levegő miatt aggódott. Azt eleve felmérte, hogy lehetetlen az aljáig levegővel kibírni, ezért meg kellett próbálnia minél hamarabb kiutat találnia. Észre is vett egy kitüremkedést, ami elütött a többitől, és nyilvánvalóan mesterséges volt. Kis lyukszerűség a barlang falában. Mikor beúszott már alig volt levegője, így csak miután már kifújta magát nézett körül. A kis helység maximum két köbméteres volt, és úgy lett megtervezve, hogy levegőzni lehessen benne. Mi több növények voltak mindenütt természetellenesen sokan, nyilván a levegő cseréjének érdekében. Aha, szóval így jönnek le. Kis szerencsével elég sok ilyen kis bigyó van. Ha követem őket talán eljutok a kiútig. Így is tett, és érezhető jókedvvel. Minden oka megvolt rá. Hiszen mi másért építenének a falusiak ilyen kis levegőzőket, ha nem azért, mert az egyetlen módja, hogy az ember kibírja a kijáratig. Az egészet nem építhetik ki úttal, elvégre a víz alatt van. Amúgy is, építészetük eléggé primitív. Nem is csoda, hiszen fémet nem is nagyon látott, de ha lett volna is, elég nehéz lenne egy pusztán fából készült helyen kinyerni az ércből a fémnek valót. A francba! A kard! Most már mindegy. Nem mehet vissza érte, lassan kezdett kivilágosodni, és nyilván valahova eltették, ha van egy kis eszük ki is kötözték. Kicsit aggódott, de remélte semmi baj nem lesz. Közben már a harmadik levegőzőt hagyta el. Egyre kivehetőbb volt a derengés, ami a tó aljáról jött, kör alakban, ahogy közeledett felé. Azt már korábban is észrevette, hogy lentről jön a fő fényforrás, de túlságosan megrészegült a víztől – ezt se hitte, hogy megéri -, minthogy a megvilágításra figyeljen. Az utolsó levegőzőben ült, és ki-kinézve kereste a kiutat. Azt kizárta, hogy több levegőző lenne, mert a halvány fényben elég kivehető volt a tó alja, és a többi irányból is látta a levegőztetőket, lejjebb viszont már csak a fenék, és a fény maradt. Útközben sohasemlátott halrajokkal, és a korábban már megízlet növénnyel találkozott. Le is szakított párat, még valamire jó lehet alapon. Kénytelen volt belátni, hogy lenyűgözi a hely, bár fogalma se volt róla, hogy a víz miől ilyen tiszta, és miért van itt melegebb mint fent, inkább élvezte, mint érdekelete. Neki csak a kiút kellett. Már éppen visszatért volna a káromkodáshoz, mikor meglátott valamit, ami beléfojtotta azt. Az nem lehet, mondta magának, de meg kellett néznie. Csomagot otthagyta, és teljes erejéből az alja felé úszott. Ahogy közeledett úgy lett egyre biztosabb. Elérte az alját végigsimította azt, ujjai meleg, üvegszerű anyagot súroltak, letörölve róla a homokot, és a rátapadt algákat. Csak lebegett. Egy barlang közepén, durván ötven méterre a vízszint alatt, és bámulta a Holdat.

 

Brett arra ébredt, hogy víz csöpög az arcába. Az idegen ott állt felette, furcsa dühvel a szemében, és olyan elszántsággal, amiből tudta egyszer még nagy tetteket hajt végre. Kicsit levont az egész fényéből a wertwert a hajában, de ezzel együtt is azonnal felkeltem, mikor azt mondta:

– Beszélnünk kell.

– Rendben – mondta, és szedelőzködött. Közben próbálta legyűrni gondolatait, Riftben nyoma se volt a tegnap vizet csapdosó gyermeknek. Ez az ember komoly dolgokról akar beszélni. Amint összeszedte magát, kilépett az ajtón. Rift csak állt ott, és nézett le az égre. Nagyon gondolkodhatott, mert nem vette észre, csak kis idő múlva emelte rá a tekintetét.

– Ismersz más helyet, mint ez? – kérdezte. Brett pedig bizonytalan volt. Mert ugye ő nem közülük való, akkor pedig valahonnan máshonnan jött, először mindenki istennek nézte, de az istenek nem sebesülnek meg. Aztán segítőnek, de vajon melyik oldalt segíti. A mennyet vagy a poklot?

– Nem jártam még a másvilágon – kezdte óvatosan -, és ha lehet, még ne vigyél magaddal.

– Magammal? – kérdezte elgondolkozóan, majd lassan elmosolyodott. Nem viszlek magammal, ne félj, de nekem vissza kell jutnom. Tudod, hogy működik a szerkezet a fal melletti szirten?

– Nem. Próbáltak rájönni sokan, de miután eltűntek és soha nem jöttek vissza, többé senki sem választotta a gyorsabb halált. Ha az istenek úgy gondolják, hogy itt az ideje, úgyis visszaveszik a vizet, hogy homokká váljunk, az ég alján – idézte népe a tanításait, de Rift csak keserűen felnevetett.

– Egész életeteket itt élitek le? Egy tóban? Mit esztek?

– Halakat, és növényeket – mondtam, és le is szakított egy thuonga gyümölcsöt egy lelógó ágról. Ha tiszta az ég, nagyon szépek, de ha a népünk ellustul, akkor meg leszünk büntetve, és kevesebb fényt kapunk. Akkor a növények se nőnek. Megtanultunk, hogy dolgozzunk, mert csak így lehet jól élni.

– Egy pillanat, ti tisztítjátok a vizet? – kérdezte. Brett lassan elmosolyodott.

– Hogy lehetne megtisztítani a fél világot? – kérdezett vissza.

– Akkor?

– Nos nem tudjuk biztosan – kezdte. Valószínűleg a wertwert növény áldása teszi, mert ahol nagyobb számban vannak, ott tisztább a víz is. A leholló homokot, és leveleket persze mi szedjük össze, és minden amit tehetünk, hogy tisztára töröljük az eget, és több fény jön át. Ezért vannak a quboák.

– Azok a kitüremkedések levegővel a fenék mentén – mondta.

– Nézd az valójában nem az ég, hanem valami mágikus tükör ami csak megmutatja, hogy mi van felettetek – látva a férfi hitetlenségét gyorsan témát váltott.

– Soha nem jutott eszetekbe, hogy felmenjetek? – mondta, és az iszonyatosan megrémült.

– Megígérted – motyogta – megígérted, hogy nem viszel magaddal. És még, ha itt is lenne az időm, akkor is jó, népemnek tetsző életet éltem. Jogom van az égbe temetkezni! Ne vigyél a pokolba! Ne vigyél fel! – könyörögött neki, mire a másik arcán lassan felismerés tükröződött.

– Úgy érted fent van a pokol? Azt hiszed felettetek a pokol van? Dehogy is. Figyelj, megmagyarázom. Odafent emberek élnek. Sokan, nagyon sokan, én is onnan jöttem, és bár én szeretnék visszakerülni, nem akarlak magammal vinni – fejezte be.

– Miért akarna valaki önszántából a pokolra jutni? – kérdezte, de Rift láthatólag kezdett kifogyni a türelméből.

– Miért gondolod, hogy ott a pokol van?

– Hát a hamis istenekből – felelte értetlenül. Akik lejöttek az égből, és el akarták lopni a vizünket.

– Hamis istenek? Hogy néztek ki ezek a hamis istenek?

– Hosszú kemény testük volt, keményebb a sziklánál, nem volt szemük csak szájuk, és végtelen szomjuk. A vizünket akarták.

– Láthatnám azokat a hamis isteneket – gyorsan hozzátéve – illetve a holttestüket?

– Nem – mondta, és látta, hogy az idegen nem ezt a választ várta.

– Miért nem?

– Mert ez ellenkezne a törvényeinkkel, és be kell látnod, van pár dolog, ami ellened szól. Az egész falu próbál nyitottan viselkedni, de sokan gondolják titokban, hogy a hamis istenek küldöttje vagy. Te magad ismerted el, hogy fentről jöttél, ahol a pokol van. Elismered, hogy vissza akarsz menni, és bár azt állítod, hogy nem akarsz elvinni magaddal, nem tudhatjuk, hogy nem csalás-e ez az egész, és ha birtokodban lenne az erő, hogy hazajuthass tényleg tartanád e szavadat. Egyáltalán fel se tudom fogni, hogyan, és miért akarna valaki önszántából visszatérni a pokolba. Most pedig a halott isteneket akarod látni. Belátod, hogy a fentiek ismeretében nagy könnyelműség lenne engedni. Mi lesz, ha feléleszted őket? Lehet, hogy csak ezért jöttél. Lásd be, nem sokat javít a helyzeteden, hogy mikor először látott a falu csak annyit bírtál kinyögni, hogy víz. Akarod, és bár valamiért hiszek neked, nem tudok más indokot, ami igazolhatná, miért van szükséged valamire, amiből olyan sok van. A fél világot akarod. Mi a biztosíték, hogy beéred azzal a felével? – kérdezte. Rift elkomorult.

– Ezt át kell gondolnom – ezzel visszahúzódott a knipjébe. Brett szomorúan nézett utána. Bármit is mondjanak mások, ő tudta, hogy nem a hamis istenek küldték. Volt valami a szemében, a tartásában, a megjelenésében, ami megmutatta.

Rift a csónakban ült, és káromkodott. Nagyon nem akarnak összejönni a dolgok. ÉN az istenek küldötte? A pokol harcosa? Egész életemben egy szalmaszálat sem tettem keresztbe másokért, bár valószínűleg nem ezt kellene főérvként felhozni, hogy higgyenek nekem. Hát tényleg olyan nagyon sokat kérek én? Három lakást, három nőt, és négy pár jó cipőt, ami bírja a strapát. És ha ez mellesleg iszonyatos vagyonnal párosul azért se neheztelnék meg. De nem, helyette mit kapok? Azt még megértem, ha kihasználok pár alkalmat, akkor az ügyetlenebbek merő irigységből megorrolnak rám, de most, mikor teljesártatlan vagyok, akkor miért kell belekavarni engem en egy teremtésmitológiába? Hamis istenek mi? Talán inkább vascsövek. Kétség nem fért hozzá, hogy mi történt. Ő is dolgozott valaha vízvadászoknak. Egy sámán megkeresi a helyet aztán addig nyomják a csövejön a víz. Amennyi pedig itt van attól bármilyen sámán t a mélybe, amíg nem helyből orrvérzést kapna. Aztán mikor a falusiak meglátták, hogy bizony fogy a telek, nekiálltak kövekkel szétverni, amit értek. Most meg tök büszkék magukra. De hát nem is lehet okolni őket. Egész életüket egy százszor százas kőgömbben élték le, aminek a fele víz. Ha új fa nő valahol talán még annak is hőseposzt írnak.

Vascsövek. Ahogy így durcázott magában, figyelte a falu fiataljait, ahogy csónakokba szállnak. Aztán bámulta, ahogy a csónakok maguktól elindulnak, és iszonyatos sebességre gyorsítanak, majd pont a fal előtt megállnak. Most már értette miért kellett rájuk az a sok hülyeség. Persze ha egy kicsit kiszélesítenénk, és hosszabb helyen próbálnánk ki egész jól menne. Egy ilyen csónakból el lehetne kezdeni élni, csak ne lenne rózsaszínű, de mindent át lehet festeni, egy kis fekete, piros, valami hangzatos cím és… de hát mit fantáziálok már megint? Semmi értelme. Nekem nincs ilyen csónakom, haza nem jutok, és még ha sikerül is, az egész pusztának nincs annyi vize, hogy ez a csónak tíz métert haladjon, míg az örökké szomjas homok be nem issza azt. Bezzeg itt. A srácok csak hancúroztak, egyre merészebben, a lányok meg ájuldoztak, ahogy a lányoknak ájuldozni illik. Hiába no, megtudná szokni ezt az állandó fürdőruha viseletet. Meg úgy ezt az életet. Miért is akar hazatérni igazából? Mi hiányzik annyira neki? Az üldözés, éhezés, szomjhalál örök árnyéka? Itt szinte már istenként tisztelik, kicsit csavar rajta és övé a falu vezetése. De ha nem, akkor is az összes feladata, hogy hetente egyszer megsuvickolja az eget. Ennyi, talán még nem hal bele. Már éppen megbarátkozott volna az édes élet gondolatával, mikor megjelent egy másik hang a fejében: Ölni! Ölj! Hasítsd szét! Vágd le a fejét! Trancsírozd fel! Rajta! Rift felpattant, és futásnak eredt abba az irányba, amerről a hangot érezte. Közben káromkodott. Persze a pallosról elfelejtkezett. Rá nem volt nagy hatással, az ő egója messze magasabb volt, minthogy bármilyen fegyver a hatalmába keríthetné, de egy falusi az más. Egy falusi az egészen más tészta.

Brett szomorúan figyeltem, ahogy eltűnt a knipjében. Zavartságában rá jött egy érzés, hogy valamit tennie kellene. Gondolataiba merülve járta a falut, teljesen véletlenül az előtt a knip előtt megállva, ahol a hamis istenek nyugodtak. Semmilyen szándéka nem volt arra nézve, hogy megerősíti a falakat, megduplázza a zárrendszert, és a padlót. Csak úgy arra járt. Finoman belerúgott az egyik isten maradványába, és az megnyugtatóan csendes hangot adott ki. Már éppen hagyta volna ott a helyet, mikor a sötétben valami megcsillant. Érdeklődve nézte meg mi az, és megpillantottam Rift fegyverét. Nem látta ugyan túl sok értelmét, de szépnek szép volt. Lándzsának túl rövid, halászni nem lehetett vele, késnek túl hosszú. Éppen azon gondolkozott, hogy akkor mit lehet vele, mikor hirtelen megjelent a válasz a fejemben: Ölni! Ölj! Hasítsd szét! Vágd le a fejét! Trancsírozd fel! Rajta! Az utolsó dolog, amire emlékezett, és ami talán még a saját gondolata volt, hogy milyen kényelmes bőrmarkolata van.

Hát persze, hogy már a kezében van a kard - gondolta Rift. Vetődött. Megbánta. Káromkodott A sebe még nem gyógyult be teljesen, de azért felkapott egy vascsövet, és azzal hárított egy újabb csapást. A fémes csattogás kicsalta a falu lakóit, akik az előzmények leghalványabb fogalma nélkül figyelték ténykedésüket. Majd teljesen félreértették. Azt hitték, valami játék és elkezdtek drukkolni, hol egyiküknek, hol másikuknak. Nevettek, kacagtak, Rift káromkodott, vetődött, káromkodott, néha egy erőtlen csapással próbálta kiütni a kardot az ellenfele kezéből, és úgy általában veszettül gondolkodott, hogyan is kellene ezt túlélni. Mert bár ez egy teljesen átlagos falusi, most úgy küzd, mintha ő fosztogatott volna falvakat gyerekkor óta, és nem én. A kard újabb csapásra emelte forgatója kezét, de ezt is sikerült hárítani. A többiek teljesen elmerültek a drukkolásban, és néhányan kicsit túl közel kerültek. A kard pedig vagy nagyon szomjazott már vérre, vagy belátta, hogy Riftet nem győzheti le, így feléjük csapott. Ez volt a pillanat mikor a vascső nekicsattant a megbabonázott falusi tarkójának. Az lassan megfordult szemében értetlenséggel, egy meglepett jajt hallatott, majd elborult. A tömeg üdvrivalgott, dobálta Riftet, és úgy általában mindent csinált, amit ilyenkor a tömeg szokott, majd mentek vissza suvickolni az eget. Otthagyva hősünket, Brettet, és kardot, aminek akkor még az volt a neve, hogy Fortygart.

- El kell mennem – mondta Rift. Szavai mögött azoknak az embereknek a hangsúlya állt, akik megpróbálták a dolgokat egyszer az életben másképp csinálni, majd rájöttek, hogy nekik más a sorsuk. El kell mennie, ez biztos volt, de azt egyikük se tudta, hogyan kellene csinálni. Néha nem is kell. Néha a dolgok csak úgy megtörténnek. Mindenesetre másnap mikor a falusiak felkeltek, Rift már nem volt ott. Elment, magával vitte a kardot, és soha többet nem jött vissza. Sokan úgy gondolták, hogy az istenek küldték. Sokakat pedig nem érdekel ki volt. Ez az ő története, de Bretté sokkal egyszerűbben ért véget. A faluban népszerű lett, egy kicsit csavart még a dolgokon, és övé lett a falu vezetése. Három knip, három feleség, és négy versenycsónak. Vörösek. Azért biztos, ami biztos hetenként egyszer kisuvickolta az eget. Ha pedig ez se lenne elég, majd Rift kimenti az isteneknél. Ez a történet vége.

– Így nem lehet vége! – fakadt ki Rift. Ott állt a misztikus szerkezet előtt, hátán a kard, kezében húsz liter vizet tartalmazó zacskó. Úgy döntött hazatér, és ebben nem állíthatta meg senki. De most nem tudta mit tegyen, jó lenne valami segítség.

– Én megpróbálnám a kék gombot – szólalt meg egy kis szakállas emberke a háta mögött, majd látva hősünk tétova mozdulatát, kijavította - nem azt, amelyiken 3 csónak van.

– Hát te meg ki a fene vagy? – kérdezte Rift, de a választ már nem kapta meg. Az öregember csak mosolygott, és visszatért a vízbe, ahonnan jött. Vascsövek. Ez a hülyeséget.

Riftnek már nagyon elege volt az egész históriából. Vállán a vízzel a kiutat kereste a romból, és közben számolgatta, mi mindent vesz majd a víz árából. Habár fejében mindig készen állt egy terjedelmes lista a megveendő dolgokról, örömmel idézte fel a tételeket egyesével, és összegükben egyaránt. Már csak ebből a hülye labirintusból kellene kijutni, gondolta. Bejutni nem tartott ilyen sokáig, morfondírozott, de akkor persze éppen menekült, és ha az élete valószínűleg utolsó perceiről van szó, az ember hajlamos nagyon átértékelni a rövid fogalmát. De nem, már látta a fényt az alagút végén, csak pár lépés és…

Rift a füvön ült, és káromkodott. Lenézve elétárult a kép, ami gyerekként könnyeket csalt volna a szemében. Zöld fű, karcsú fák, búzamezők, és egy tó. Egy édesvizű tó. Sok-sok vízzel. A mellette lévő zacskót nézte. Láthatólag több kapu volt, és ő valahol jobbra fordult be a mágia ösvényein, ahol balra kellett volna. Minden szenvedés felesleges volt. Ahonnan jött a húsz liter víz a súlyát megérné aranyban, de itt nem ér annyit, mint a bőr, amibe csomagolta. Az sem tette sokkal vidámabbá, hogy a hátára kötözött kard halk, de folyamatos röhögésbe kezdett. Rift egy ideig magában fortyogott, majd a tájat kezdte el figyelni. Ha más körülmények között érkezik… szerencsére nem foghatott bele egy teljesen értelmetlen “mi lett volna, ha?” fejtegetésbe, mert megpillantott egy nőt a tó partján. Éppen mosott, így kénytelen volt nekivetkőzni, és a ruháját is felgyűrte térdig. Rift felpattant, és vidáman nekivágott a domboldalnak. Néhány lépés után már nevetett is.

– Most minek örülsz? – kérdezte a kard méltatlankodva – elúszott mindened. Itt állsz, és még arról sincs a leghalványabb fogalmad, hogy hol van az az itt.

– Igaz, de van két dolog, amiről te nem tudsz.

– Éspedig?

– Egy, hogy az nő fél órán belül nem a mosásra fog figyelni, hanem valami sokkal kellemesebbre – mondta, és megszaporázta a lépteit. A kard érezhető rosszkedvvel himbálózott a hátán.

– És mi a másik? – kérdezte. Rift szája a füléig futott.

– Találtam neked új nevet. Pink!

 

2004.03.13.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása