Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Lylia: Tualla

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Lylia: Tualla

 

A városban remeget a levegő a forróságtól, aki csak élt megpróbált fedezékbe húzódni. Az utcákon senkit sem lehetett látni, kivétel talán a kóbor kutyákat, de ők is inkább az árnyékban lihegtek. Lassan, megfontoltan közeledett az ismeretlen a mágus házához. Ha kilesett volna valaki ebben a pokoli hőségben a zárt spaletták mögül, megrémült volna a férfi elszánt arckifejezésétől… . Pedig izomzata nem volt túl hivalkodó, inkább satnyának mondták volna, de volt a szemében valami, ami tiszteletet követelt. Harci öltözéke, köpenye, amit a meleg ellenére is viselt, nemesi származásra utalt. Szőke haja hosszan kígyózott, homlokán az Arkaniak jellegzetes fejdísze, egy nap a holdakkal.

A férfi átvágott a főtéren, befordult Nacon házához. Megállt az ajtó előtt, és csak várt. Nemsokára kinyílt az ajtó, egy fiatal vidám férfi nyitott ajtót. Bőre haloványsága, talán csak szeme kékjénél volt feltűnőbb. Mintha ezer vörös patak táplálta volna izzó testét, átütöttek bőrén az erek. Vöröses , hullámos haját szétterítve hordta , mintegy palástot vonva maga köré. Sokan gondolták, talán abban lakkozik kegyetlen ereje. Az nők imádták, a férfiak képtelenek voltak egy helyiségben tartózkodni vele. Gyűlölték nőies szépségéért, érzékeny gondolataiért.

– Már vártalak – köszöntötte kedvesen a sosemlátott idegent.

– Elhoztad nekem?

Cornoc erőteljesen próbált nem undorodni a varázslótól, de valami megmagyarázhatatlan okból képtelen volt rá.

– El. – felelte tömören

– Igen érzem, hogy veled van. Add már ide .- könyörgött a harcosnak.

– Csak ha teljesíted, amiben megállapodtunk . – válaszolt hidegen Cornoc. – Hol van ?

– Nálam, gyere beljebb

Ahogy a harcos belépett a házba, sötétség borult rá. Annyira ledöbbent, hogy észre sem vette a felé közeledő alakot. Nacon a sarokba húzódott, már megtanulta jobb néha láthatatlanná válni.

– Hát mégis elhoztad nekem? – szólt hozzá a teremtmény, és már kutatta is a palástot, hosszú göcsörtös ujjaival.

Cornoc, már a kardjáért nyúlt volna , de valami megmagyarázhatatlan okból képtelen volt megmozdulni. Izmai nem engedelmeskedtek, de tudata éberebb volt mint az elmúlt években. Próbálta levenni szemét a halottbőrű, kísértetről, mert biztos volt benne, hogy élő lény nem nézhet így ki, de képtelen volt rá. Csak bámulta fürkésző tekintetével. Tudatalatt érezte nem először találkoztak és még lesz egymással elszámolni valójuk, de nem emlékezett rá, hogy látott volna valaha is ilyen szörnyedvényt.

– Tartasz tőlem, igaz? – rikácsolt rá a szipirtyó. Gurgulázó hangja nevetésre emlékeztetet, de csak annyira, mint egy állott tócsa, egy pohár vízre.

– Emlékezz, mikor találkoztunk – kacagott most már a világ legédesebb hangján. És gyűrűjét felemelve a férfira mutatott.

A harcos előtt megszédült, mintha kihúzták volna lába alól a talajt, mire kinyitotta a szemét egy harsogó zöld réten állt. Szembe vele kedvese , és mintha semmi sem történt volna egyszervolt szépen mosolygott. Hirtelen nem tudta mi a valóság; álmodik, vagy csak az eltelt évek voltak egy rémálom képei. Túlzás lenne azt mondani, hogy úgy döntött, valóságnak látja az eltelt éveket, inkább az elme próbált ellenállni az édes kísértésnek.

– Tualla ?- hitetlenkedett

A lány hozzábújt, vörös göndör haja, kristálykék szeme minden szónál többet mondott. A szél belekapott nemes hímzésű köpenyébe, körülöttük hullámzott a tengernyi selyem. Hófehér bőre, mintha sohasem érintette volna kard. Kecse nyaka élettel telin lüktetett, de Cornoc emlékezett rá ahogy a twelfek egyetlen metszéssel kifolyatták édes vérét. Hogyne emlékezet volna, mikor napokig ölében tartotta; hitte mindjárt felébrednek és csókjaikkal bizonyítják, csak egy álom volt. De nem történt meg a várt ébredés, helyette, hosszan tartó, kínzó napok következtek. És most újra itt áll, Vele. Nem érdekelte milyen boszorkányság, varázslat játszik vele, csak élvezte a pillanatot. De hirtelen újra elszédült, megkapaszkodott volna valamiben, de már tisztult a kép.

A szipirtyó állt vele szemben, de ugyanazok a szemek tekintettek rá, mintha összemosódott volna az álom és az ébrenlét…

– Emlékszel, már kedvesem ? – hallotta az egykor csodált hangot.

Képtelen volt megszólalni, ebben a pillanatban jobban gyűlölte ezt a teremtményt, a döghúsban élő lárváknál. Azt vette el tőle, ami a legszentebb kincse volt ; szerelme gyönyörű emlékét.

– Kérem a királyalmát ! – parancsolt az összezavarodott férfira.

Cornoc bénultan engedelmeskedett, figyelte ahogyan a hihetetlenül hosszú ujjak kiveszik kezéből az oly nehezen megszerzett kincset. Látta ahogy a szipirtyó nyálcseppes szája kitágul, sárga fogai a gyümölcsbe vájnak. Felfordult a gyomra, de nem bírta levenni a szemét róla. Tűz pusztított testében, ahogy látta a szalmasárga csapzott tincseket égő vörösbe váltani, pergamen bőrét élettel megtelni. Nem, nem akarta elhinni, hogy a kettő lény azonos. De a gyöngy finomságú fogak, a kecses, sudár test minden kétséget kizárólag Tualláé volt.

– Egy újabb varázslat ? – kérdezte ironikusan.

– Igen, csak úgy menthette meg Nacon az életemet, ha ebbe a testben maradok, de a királyalmától újra önmagam lehettem. Köszönöm.

Cornoc mélyen hallgatott. Képtelen volt többé ezt a nőt szeretni, képtelen volt elfelejteni a sok szenvedést amit hiánya fakasztott. A szalmasárga ragacsos hajat, kísértet bőrét…

Csak álltak egymással szemben, az érzések viharában, és nem tudtak túllépni saját korlátaikon.

– Mennem kell – szólalt meg a férfi.

Nacon mellélépett és anélkül hogy hozzáért volna, elérte, hogy a férfi lábai elinduljanak az ajtó felé. Ahogy kilépett a vakító fénybe, mellbevágta a forróság. Úgy döntött nem néz vissza többé, újra kell kezdenie az életet, nem élhet állandóan a múltban. Érezte még van esélye, hogy megtalálja a boldogságot, még ha ez a nihil is.

2001.08.07


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása