Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Kadmon:
A boszorkánymester utolsó meséje

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Kadmon: A boszorkánymester utolsó meséje - alternatív befejezés

(alternatív befejezés)

Egyesek holdkórosnak tartják az ihletetteket. Ám most én is Lunától kaptam sugallatot...


Artwork copyright © Quinton Hoover

- Tudod fiam, ifjú koromban, amikor az évek még nem tanítottak meg a bölcsességre, én is saját utakon akartam járni. Úgy gondoltam, hogy a mesterem csak kihasznál engem, és szándékosan tartja vissza az oktatásból a hatékony varázslatokat, amikre annyira vágytam. Fiatal voltam és mohó, hatalmat szerettem volna, villámot és agyolvasztást akartam volna tanulni, nem pedig mágia-történeti elemzéseket. Teltek a hónapok, évek, s én még mindig csak egy inas voltam, egy tanítvány, akire - akkoriban úgy láttam - alantas munkákat bíztak csak, amit a mesterem lealacsonyítónak tartott maga elvégezni.

- Egyszer azonban - valamilyen alvilági ösztökélésre - összeszedtem magam, s úgy gondoltam, elég ebből a szerepből. Én varázsló akartam lenni! Varázsló, aki irányítja az időjárást, s városok rettegik nevét! És mivel mindezt nem kaptam meg addig, úgy véltem, a mesterem lehet ennek az oka. Végeztem hát vele egy sötét éjszakán, amikor fekete felhők takarták el a holdat, s a gonosz indulatok szellemei szabadon süvöltöttek a végtelen pusztában.

- Bár ne tettem volna! Ezt most, évek múltán már belátom. Abban a percben csak azt láttam, hogy elnyomott, kihasznált, ám akkor végre kezeimben tarthattam az előlem félve rejtett könyveket is, amik - gondolataim beigazolódtak - valóban nagyszabású varázslatokat tartalmaztak. Most már persze tudom, hogy még nem voltam abban az időben érett erre a hatalomra, sem szellemi, sem mágikus értelemben - hisz azt a parányi részt, amit meg is értettem a könyvből, alkalmazni nem tudtam megfelelő gyakorlat híján, s mester nélkül, csupán az ebül szerzett könyvekkel kínlódás volt a továbbfejlődésem - amit korábban hetek alatt elsajátíthattam volna mesterem segítő irányítása mellett, az most hónapok fáradságos munkája lett, mert a formulákat magamnak kellett kikísérleteznem, más mesterhez pedig nem mertem menni, mert sejtettem, hogy rájönnének, honnan lehetnek értékes varázskönyveim.

- És ez még a legkisebb problémám volt. Amikor késem lesújtott dobogó szívére, haláltusája közben egy újabb üvöltő hang csatlakozott a kárhozott szellemek kórusához, akik a kopárosban járnak ártatlan lelkekre vadászva - hisz tudod, a varázslók lelkének mágikus természete gyakran ideköti őket haláluk után is. Ám ez a lidérc nem céltalanul kóborolt, nem bizony! Azért maradt itt, hogy bosszúját beteljesítse!

- Attól a naptól fogva nem volt egy nyugodt percem sem, ezt bizton állíthatom, s bár azóta már egy tucat év is eltelt, haragja nem csökkent. Életemet e gonosz kísértet folyvást megkeserítette. Ellenem hangolta azokat, akikre bízvást számíthattam korábban, s utána egyetlen barátom sem maradt, akitől segítséget kaphattam volna a bajban. Dühbe lovallta azokat, akik - ostoba falusi eszükkel - a boszorkánymestert látták bennem, s nem egyszer kellett olyan faluból is menekülnöm, ahol semmi olyat nem követtem el, amivel kiérdemeltem volna dühük mértékét. Varázslataimat, mikor tudta, összezavarta, hogy a mágikus szálak szanaszét szálljanak, s ha tehette, újból összefonta azokat, olyan varázslattá, ami ellenem volt, nem egyszer okozva súlyos gondokat, s néhányszor sérüléseket is - az arcom is egy ilyen alkalommal égett meg.

- De a legrosszabbak talán mégis az álmok voltak. Esténként, főleg sötét, viharos éjszakákon, beférkőzött álmaim birodalmába, gyakran hozta magával alvilági cimboráit is, hogy megkeserítsék gondolataimat, megmásítsák emlékeimet, összezavarják elmémet, s megakadályozzák pihenésem. Gondolati energiáimmal táplálkoztak ilyenkor, szabadon viháncolva elmém hálójában. Talán furcsálltad is néha, mikor álmomban nyögtem, s vergődtem, ám felébredni nem hagytak. Szörnyű sors ez, ám cipelnem kell, mert helytelenül cselekedtem, s magamra vontam a szellem-világ haragját.

- Te értelmes fiúnak látszol. S látom szemedben a félelmet szavaim hallatán, ezért remélem, hogy te nem kockáztatnál meg egy hasonló sorsot. Úgyhogy fiam, mivel megkedveltelek, ezért neked ajándékozom minden holmimat, amit most a zsákodba tömködsz.

- Most, hogy tisztázódott a jó szándékom, remélem, leveszed rólam ezeket a köteleket, mert lassan kezdenek kényelmetlenné válni... Jó, nem akarlak én sürgetni, persze, fejezd csak be a pakolást. De ha már úgy is előkerült az a kés, örülnék, ha levágnád rólam a béklyót, már teljesen lezsibbadt a karom. Úgy, látom, jobb belátásra tértél, hála a szellemeknek.

- Na de fiam! Nem tetszik a tekinteted. Mit akarsz te azzal a késsel? Fiam! Ne tedd! Hallod ? Fiam...

1999.12.18.

2001.02.14.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása