Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Cueddo: Utak

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Cueddo: Utak

Fülledt hőség volt a rozoga faházban. A színészek türelmetlenül várakoztak. Az omladozó tákolmány két szobából állt: a külső volt a színpad, a belső pedig a színészek lakhelye. Ott pihentek mind a hatan, várakozva az utolsó közös fellépésükre.

Rádöbbentek, milyen sebesen elrepült az együtt töltött öt év. Denessir, a rowlind jött elsőnek, a barátaival, akiket Lel Sellaratban vett fel maga mögé a lóra, talán éhen is haltak volna, ha nem segít rajtuk. Két sinnar volt, Siriel és Belras, Deiralasból. Ők ketten nagyon szerették egymást, Denessir eleinte furcsán nézte a különös kapcsolatot, ami kialakult köztük, de később inkább irigyelni kezdte el őket. Szerencsére ez nem feketítette be a barátságot. Sirielt és Belrast egy kereskedő kiforgatta mindenükből, úgyhogy jobbnak látták, ha átkelnek a tengeren, és végül itt kötöttek ki Lel Tessinben.

Egy év múlva érkezett Enlass, a tetheris. Hajlékony, megalázkodó, majdnem sunyi volt, azt mesélte, Lel Sellaratban a háztetőkön menekült meg üldözői elől, miután megölte egy üzletfelét, aki a tartozását kérte számon, és Wiss Yitane-ben is komoly híre volt néhány éve, amikor pár sötétlelkű rowlinddal kifosztottak vagy tíz karavánt.

Aztán jött még egy furcsa páros, akik teljessé tették a csapatot. Kiverten sodródtak ide-oda a városokban, míg végül Denessir talált rájuk egy fogadóban. Összeverve, kifosztva támolyogtak be. Egy denír és egy dolar. Dornil, a törp apró, zömök és meglehetősen morgós természetű volt, de ugyanakkor mérhetetlenül kedves, Daren, a dolar pedig magas, tartózkodó, mélyen vallásos, de remek humora volt, ráadásul a hangszerekhez is értett, ami nem elhanyagolható tudás a színészeknél. Mindig hosszú fehér köpenyt viselt, gyakran azt hitték róla, hogy pap.

Különös társaság voltak ők hatan. Egyikük sem hiányozhatott volna, mindegyikük épp ugyanannyit számított a tökéletes egységben.

Most senki sem szólt. Denessir csendben ismételte a szerepét. A csapat négy éve állt össze mostani formájára, mindvégig színészettel foglalkoztak. Néhány évig minden elfogadhatóan zajlott, de aztán lassan romlott a helyzet. Megpróbáltak új darabokkal előhozakodni, Denessir írta őket, de senkit nem érdekeltek, sem Lel Tessinben, sem Lel Sellaratban, sem távolabb. Meg hát volt náluk rengeteg jobb társulat is, így lassan tönkrementek, és arra jutottak, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia egy ideig, majd újra találkoznak sok-sok év múltán. Nehéz volt elválni a boldogságtól, amit egymás oldalán megtaláltak, de a pénz, a szükség nagyobb úr volt, most alaposan megleckéztette őket, mert eddig hanyagolták.

A szerelmesek csak ültek az egyik sarokban, vágyódva szorították egymás kezét, és csendes szomorúsággal néztek egymásra. Enlass utoljára mutatta be tolvajtrükkjeit, amivel mindig szórakoztatta a többieket a tétlen várakozás alatt. Dornil számtalanszor próbálta már eltanulni őket, de túl nehézkes és ügyetlen volt hozzá. Daren türelmetlenül járkált fel-alá a koszos szobában, próbált beszédbe elegyedni a többiekkel, de nem járt sikerrel. Végül megunta a járkálást, és leült egy másik sarokba, Siriellel és Belrasszal szemközt, és imádkozni kezdett.

Már esteledett. Denessir hátrasimította szemébe lógó, hosszú, barna haját, majd a rongyos elválasztó függönyön át kinézett a másik szobába, ahol elő fognak adni. Már néhányan ücsörögtek a kiterített gyékényszőnyegeken, és nem is kellett sokáig várniuk, lassan megérkeztek még egypáran. Denessir boldogan emlékezett vissza a régi szép időkre, amikor alig fértek el a nézők, és rengett a ház az örömujjongásaiktól vagy az üvöltözésüktől. Most csak tízen jöttek, megfáradt, foszlott köpenyű utazók vagy egyszerű városi csavargók. Nem is mertek sokat kérni tőlük, csak két rézpénzt fejenként.

Elkezdődött az előadás. Nem volt tartalmas, sem komoly. Épp olyan közönségnek szánták, amilyet kaptak. Néhány felröppenő nevetés és mosoly, néhány döbbent pillantás, és véget ért minden. Utoljára hajoltak meg, majd visszaballagtak a függöny mögé.

Fülledt csend telepedett rájuk, senki sem szólt. Lassan aludni tértek, ki-ki a maga sarkában, ócska gyékényen vagy szalmán.

Másnap reggel már valamivel vidámabban ébredtek, Daren is elejtett egy-két humoros célzást. Mindannyian készülődtek, összeszedték kis csomagjukat, majd otthagyták a városszéli düledező faházat, ahol már öt éve meghúzták magukat, és elindultak a főtér felé. Délig kószáltak Lel Tessin utcáin, és Dornil javasolta, hogy térjenek be egy fogadóba. Senki sem ellenkezett, tudták, hogy ez az utolsó nyugodt, közös beszélgetésük. Meglehetősen nagy tömeg volt odabenn, nagyobb csoportokba tömörültek. Ők is találtak maguknak helyet, de amikor leültek, észrevették, hogy csak öten vannak. A tetheris hiányzott. Sokáig keresték is, de ő már messze járt. Elvágtatott a városból egy másik tetherisszel egy jó üzlet reményében.

Végül feladták a keresést és újra leültek egy asztal köré. Denessir szomorúan megjegyezte:

- Máris eggyel kevesebben vagyunk.

Most fogta fel igazán, hogy a régóta dédelgetett illúziója könyörtelenül foszlik. A szerelmesek ijedten néztek egymásra, Dornil csak morgott valamit, a dolar pedig igenlően, haragosan nézett Denessirre.

- Ennek is el kellett jönnie egyszer – mondta.

Ettek, ittak, egy időre feledték a gondokat, majd kiléptek a fogadóból, hogy a kikötő környékén nézzenek szét. Rögtön a fogadó mellett néhány harcos próbálgatta az újonnan vett fegyvereket. Az egyik zsoldos odakiáltott a zömök, izmos Dornilnak:

- Gyere, barátom, közénk tartozol!

A törp egy éve elengedte volna a füle mellett az ilyen szavakat, de most azonnal eszébe jutott, miért járnak itt. Odalépett hozzájuk, és hosszasan tárgyalni kezdtek. A dolar összevonta szemöldökét, és morcosan figyelte az egyezkedőket. Rövid idő elteltével kardot és néhány ezüstöt nyomtak Dornil kezébe. Egy pillanatig elgondolkozott, majd visszament elbúcsúzni barátaitól.

- Útjaink elválnak, barátaim – mondta, majd utoljára, mélyen egymás szemébe néztek.

- Őszinte lélekkel válunk el, és megtisztulva találkozunk majd, remélem – tette hozzá, majd elfutott a harcosok után, akik egyre sürgették, majd elindultak.

Négyesben mentek tovább a kikötő felé. A két sinnar úgy döntött, visszautaznak Deiralasba, majd csak találnak ott valami munkát. Az sem baj, ha nyomorogniuk kell, a szeretet megold majd minden gondot. Megfogadták, sosem válnak el egymástól, és hűek is maradtak. Előresiettek, sorra kérdezték a hajókat, míg végre találtak egyet, amelyik másnap hajnalban készült indulni a szigetre.

Ők is elbúcsúztak, a dolartól könnyebben, de Denessirt nagyon megrázta, hogy eddigi legközelebbi barátaitól is búcsút kell vennie. Ők jelentették számára az őszinteséget, a boldogságot, amilyenben neki nem volt része, és – azt gondolta – nem is lehet soha.

Már csak ketten maradtak, a múlt illúziója szertefoszlott. Denessir fájdalmasan mosolyogva emlegette a régi történeteket, amik velük hatukkal történtek. Úgy tervezték, északnyugatra indulnak, a dolarok hazájába, végig a parti városokon, hátha sikerül szerezniük egy kis pénzt. Olcsón szereztek is egy lovat, majd elindultak ki a városból. Már majdnem eljutottak a városkapuig, de a hátul ülő dolar hirtelen megpillantott valakit. Megkérte Denessirt, várjon, kedves régi cimborája hívja. Rá is mutatott egy idősödő, vörös köpenyes sinnarra, aki egy fogadó sarkánál állva integetett neki. Denessir megállt, leszálltak a lóról. A dolar hosszan, ráérősen csevegett a sötétbőrű vörösköpenyessel. Denessir megpróbált közelebb kerülni, de a dolar finoman éreztette, hogy nem szeretné, ha Denessir is bekapcsolódna a beszélgetésbe.

Megeredt a nyelvük, de Denessir türelmesen várt, amíg a dolar visszament hozzá.

- Hát, barátom, most vége szakad mindennek. Remélem, még látjuk egymást valamikor.

Denessir szinte érzéketlenül nyújtotta élettelen kezét, nem is tartotta fontosnak, hogy egy utolsó baráti vállveregetéssel bocsássa el hajdani boldogságának utolsó bizonyítékát.

A dolar gyorsan eltűnt a sikátorokban “régi” barátja oldalán, és Denessir búsan szállt nyeregbe újra, lova lassan poroszkált az irtózatos melegben. Nem ment sokáig, furcsa érzés ütötte fel benne a fejét. Még a ma éjszakát itt tölti Lel Tessinben, talán megkeresi Sirielt és Belrast, el is mehetne velük Deiralasba, de talán már csak gondot okozna nekik, zavarná őket a boldogságukban. Úgy döntött, mégsem nehezíti meg a búcsút. Nem is tudna tőlük elválni, ha még egyszer látná őket. Üresnek érezte magát.

“Ez már nem én vagyok. Üres vagyok, én maga voltam a közösség. Bennetek élek tovább, a boldogságom a tiétek lesz, a lelkemet is szétosztottam, saját testem-lelkem már nem számít. Mindenki eltávozott, már nincs, aki megmondja, hogy azokat a csodálatos éveket tényleg én éltem-e át vagy csak a vágyaim szüleménye.” – gondolta.

Így baktatott Lel Tessin utcáin, nem figyelve semmire, számtalanszor megbotolva a kiálló kövekben. A romos házban aludt, ahol négy éven át laktak. Lefeküdt a szerelmesek sarkába, és alig hajtotta le a fejét, máris álomba szenderült.

Másnap reggel azonnal kilovagolt Lel Tessin kapuján nyugat felé. Egész nap szakadatlanul lovagolt, de délutánra elfáradt, szegény lovát is kímélni akarta, így leszállt a nyeregből. Már lenyugodni készült a nap a végtelen síkság mögött, amikor különös alakokat vett észre az úton. Lovasok… Karavánrablók… Sietve bevezette lovát egy szikla mögé, ő pedig óvatosan leste a távoli lovasokat. Mindenkit lemészároltak! Az utolsó rézpénzig mindent elvittek, majd a rejtőző Denessir irányába indultak. Nem vették észre, de hozzá egészen közel nyargaltak el. Olyan ismerős volt az egyik lovas… Erős rövid íj volt a hátán, és a sötét bőre, a hamisan csillogó szemei… Enlass! Ez nem lehet!

Szíven ütötte a felismerés, először megingott, majdnem összeesett, majd eszeveszetten rohant a pusztában a lemészárolt karaván felé. A teherhordó állatok megcsonkítva feküdtek a porban, mellettük a kereskedők és katonák szétszabdalt holttestei. Jobban szemügyre vette őket. Letépték róluk az értékesebb ruhákat, vérteket, de egyvalamit nem vittek el. Denessir látott egy csillogó fém fejpántot egy alacsony, zömök emberen. Nem is ember… Egy vastag, rövid nyíl állt ki a torkából. Milyen gyalázatosan összeszabdalták az arcát… Dornil!

Denessir leborult, és zokogott. Lenyugodott a nap a holtak felett, de a rowlind egész éjjel halott barátja mellett virrasztott, térdepelve. A könnyek a csípős széltől rászáradtak halotthalvány, dermedt arcára, térde kisebesedett.

Hajnalban eltemette a lemészároltakat, majd keserves érzésektől hajtva visszavágtatott Lel Tessinbe. Lovát eladta, céltalanul bolyongott a városban, fogadóról fogadóra járt, minden pénzét elitta, később a sikátorokba is betévedt. Még kábultan is rossz érzése volt, amikor egy egészen eldugott, sötét, baljós házak között vezető utcácskában járt. Átható dögszag terjengett a levegőben. Furcsa hangokat hallott, mintha jeladás lett volna. Egy suhintás és egy tompa puffanás. Iszonyatos erejű ütést érzett a hátán és a fején, és eszméletlenül bukott a földre.

Néhány tolvaj került elő a házakból, megrugdosták, átkutatták, de nem találtak nála semmi értékeset, így őt is rádobták a közelben fekvő két másik testre.

Másnap délután ébredt, nehezen lélegzett, tüdejéből ijesztő hörgés szakadt fel. Fájdalma ellenére is iszonyodva ugrott fel a holttestekről, ahova a tolvajok fektették. Mereven az arcokra nézett… nem, ez nem… nem lehet igaz! NEEEEEEM!

Velőtrázóan ordított, amikor meglátta a két testet: Daren és a vörös ruhás sinnar feküdt ott.

Denessir bukdácsolva botorkált ki a kikötőbe. Egyetlen lélek sem járt arrafelé. Hosszan nézte a tengert, a messzeséget. Deiralast.

“Ez mind én voltam… a boldogság… az elmúlt idők… messze… messze…” – motyogta, egyre messzebb gyalogolt ki, szinte öntudatlanul felment egy hajóra. Bizonytalanul, kábultan lépkedett.

Alkonyodott, Denessir a vízen lassan himbálózó hajó orrában állt, és kitekintett, egyre távolabb, távolabb… Fellépett a hajókorlátra, egy pillantást vetett a távoli homályban derengő Deiralas szigetére, majd a fakorlát halk nyikordulásával Denessir a vízbe bukott. Csendben, lágy mosollyal az arcán fogadta be a tenger.

Siriel és Belras ekkor lépett ki a hajóból Deiralas földjére, hogy új életet kezdjenek.

 

2001.06.03


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása