Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Andrew Field: Vadászat Goth örömére

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Andrew Field: Vadászat Goth örömére

 

1.

A lovas őrült sebességgel vágtatott az éjszakában. Baljával keményen fogta pej csődöre kantárát, míg jobbjával verte, ostorozta a szerencsétlen párát. Szakadt az eső, a vízcseppek darazsakként csaptak le a lovasra, de az mit sem törodött velük. A sötétben is világított a férfi fehér inge, amely csapzottan lógott ki bőrnadrágjából. Tartásából látszott, hogy nem idős emberről van szó. Kemény tekintettel meredt maga elé a horizontot fürkészve, ahonnan egyre markánsabban emelkedtek ki a Nyugati Vészhozó Hegység bércei.

A lovas nyomában négy másik vágtázott. Közülük csak egy vetekedhetett az elöl menővel, a többiek le-lemaradoztak. Ők is vadul verték hátasaikat, hogy az első közelébe férkozzenek. Egyikük - vállalva a veszélyt - fél kézzel megemelt egy számszeríjat. Célzott, de aztán rádöbbent, hogy semmi értelme ennek, mert a lova hátán úgy pattogott ide-oda, mintha egy kaucsukdarabot dobtak volna a jégre. Egy újabb váratlan zökkenéstol majdnem lezuhant a lováról, ezért kénytelen volt újra megragadni a zablát. Amikor kissé nyugodtabb területre érkeztek, ismét megemelte fegyverét, és találomra eleresztett egy nyílvesszőt. Ha céloz, sem tudott volna sokkal jobb eredményt elérni, mert a nyílvessző átsüvített a levegőn, és remegve megállt az elöl vágtató menekülo hátában.

Az felnyögött, bal kézzel hátrakapott, és kirántotta a vesszőt a hátából. Hatalmas szerencséje volt, mert az nem a húsából, csak a hátára vetett tarisznyából hasított ki egy darabot. De ez elegendo volt arra, hogy a tarisznyából szépen kihulljon a bele rejtett elemózsia és tuzszerszám. - Ó, hogy a démonok rogyasszák rátok az eget! - üvöltött fel a lovas, és hirtelen dühében hatalmasat húzott a lovára. A szerencsétlen pára már így is inaszakadtából vágtázott, de most még megpróbált erosíteni a tempójából. Lépései bizonytalanakká váltak, és a négylábú majdnem megbotlott. A lovas visszahúzta a kantárt, ezzel lelassítva egy kicsit hátasát. A paripa visszatalált a ritmusra, s ismét szinte szállt az egyre jobban közeledo hegyek felé. - Az ott már a Vészhozó hegység! - rikkantott fel a menekülo. Úgy gondolta, ha eléri, az utána vágtató gyáva városi pribékek nem mernek majd behatolni a hegyek közé, oda, ahol már semmi hasznát sem látják a lovuknak.

A hegység egyre gyorsabban közeledett. Már látszottak az elso dombocskák, s a Boségföld gazdag, zöld füve is kezdett megkopni. A hegyek tetejét hó borította. A lovas egy pillanatra megborzongott. Az öltözéke nem volt alkalmas a hidegben való hegymászásra. Egy könnyu inget viselt, szép szabásút, nemes anyagút, amely elárulta, hogy a lovas nem szegény család szülötte. Sot, egészen a közelmúltig gazdag házban élt, ahol testét és lelkét elkényeztették. Az ing most csapzottan lógott ki nadrágjából, amely finoman kikészített szarvasborbol készült. Úgy simult a férfi testére, mintha ráöntötték volna. Lábát ugyancsak finom borcsizma védte. Hát, ez a csizma hamar el fog kopni a hegyek vad és éles köveitol!

Az üldözők ruházata nem árulkodott finom neveltetésrol. Egyikük valamiféle egyenruhát hordott, kék és sárga bevarrásokkal. Középkorú, barázdált arcú fickó volt, haja itt-ott már dérbe csavarodott. Ő középen vágtatott. Elotte egy kimondottan durva, szinte kikészítetlen borökbe öltözött férfi porzott, o közelítette meg a legjobban a menekülot. Arca arról árulkodott, hogy több időt tölt kint a természetben, mint a városi kényelemben. Lova nyergérol vastag kard és egy hosszú íj lógott. Övén tőr fityegett. Napszítta, esoverte képe sötéten fürkészte az elöl vágtázót. Próbálta kitalálni, mit tervez most a fiatalember, akit annyira szeretne holtan látni a gazdag és befolyásos Pulveris tanácsnok. Persze ő, Sohonz is hallott a gyilkosságról, ami a várost úgy felkavarta. De hogy mi köze volt a tanácsnoknak az ügyhöz, arról Sohonznak fogalma sem volt. Annál inkább tudta, hogy ötven igazi, calcumi aranyat tartogatott Pulveris annak, aki a fickó fejét elébe gurítja. Sohonztól és a katonától kicsit elmaradva vágtatott a másik két üldözo. Egyikük paraszti gúnyát hordott, feltehetoleg a város körülötti tanyák egyikérol származott, s gondolta, szerencsét próbál. Másikuk hasonló borhacukát viselt, mint a legelöl vágtató. De ez az alak nem ember volt. Az embernél magasabbnak látszott, ennek megfeleloen egy, a többiekénél sokkal eroteljesebb kancán vágtatott. A ló idonként így is láthatólag csak nehezen bírta a terhet, amelyet még tetézett egy iszonyú buzogány, ami a nyereghez volt erosítve. Váratlanul elállt az eso, és elobukkantak a csillagok. Halvány fényüknél félelmetes agyarak villantak elo a negyedik fickó szájából, biztossá téve, hogy o egy ork.

Az egyenruhás üldözo ismét elokapta számszeríját, de ez a lövés ártalmatlanul hullott le, valahol a menekülo mögött. Sohonz hátrakapta a fejét, és ingerülten intett a katonának. Mozdulata elárulta: attól fél, hogy társa ot lövi le nagy igyekezetében, nem pedig a menekülot. Az elértette a mozdulatot, és elrakta fegyverét, hogy ismét teljes erovel a kantárba kapaszkodjon. Így sem sikerült megközelítenie az elöl vágtató két lovast. A menekülo most eloször pillantott hátra. Felmérte, merre lehetnek üldözoi. Látta, hogy egészen közel hozzá vágtat Sohonz. Visszafordult, és még erosebben kezdte el verni a lovát. A gyönyöru pej utolsó erotartalékait is bevetette, hogy biztonságba vigye lovasát, aki kiscsikó kora óta nevelte. Igyekezetét siker koronázta, mert az üldözok kissé lemaradtak. Így kanyarodott be az üldözött az elso dombok közé. Végignyargalt egy lapályos völgyön, aztán egyre feljebb ügetett. A talaj egyre meredekebbé vált, de a lovas még mindig ütötte a lovát, s az remego inakkal, egyre lassabban vonszolta fel magát és a hátán ülo embert a hegyoldalon. Aztán megállt. Szomorú szemmel nézett hátra a fiatalemberre, akit idáig elhozott, de tovább már egy tapodtat sem. Aztán eldolt, és kilehelte a páráját.

A férfi az utolsó pillanatban szökkent le kedvenc hátasa hátáról. Néhány pillanatig lehajtott fejjel állt négylábú társának élettelen teste mellett, s kezével megsimította a még halványan remego nyakat. Aztán gyors mozdulattal lecsatolta fegyvereit - egy szépmívu kardot, két kisebb tort, és egy félkezes számszeríjat - a nyeregrol, a nyeregtáskát kinyitva kivett belole néhány darab száraz kenyeret és egy másik tuzcsiholó eszközt, a ló testérol lekanyarított egy egyszeru pokrócot, azzal gyors léptekkel tovább indult a meredélyen. Sietnie kellett, mert meghallotta az üldözok lovainak dobogását. Alig tunt el egy szikla mögött, amikor már meg is érkezett Sohonz. Lova még meg sem állt, mikor a fickó már a földön állt. Odarohant a földön hevero lóhoz, és o is a nyakára tette a kezét. Elégedetten bólintott, mert érezte, hogy egészen kevés ido telt el azóta, hogy a lovat magára hagyta a gazdája, azzal nyugodtan leült a döglött lóra, s bevárta a többieket.

- Hol van? Mit ülsz itt?! - kérdezte sietve a másodiknak érkezo katona, mialatt leugrott a lováról, és máris készen állt arra, hogy folytassa az üldözést.

- Nyugodj meg, Provance. Hamarosan elfogjuk a fattyút. De most pihenni fogunk.

- A nevem Pommerance! - fortyant fel a katona. - És azt gondolom, hogy most kellene a fickó után mennünk, amíg meleg a nyoma.

- Egyet se félj, ami a nyomait illeti. - nevetett fel Sohonz. - A társam, Tsok, még két nap elteltével is megtalálná annak a városi ficsúrnak a nyomait. Persze nem várunk addig. Csak egy kicsit pihenünk. Alaposan megizzasztott az a féreg minket. - Sohonz körülnézett. Kissé odébb megfelelo helyet látott arra, hogy tábort verjenek. - És különben, éjszaka nem szívesen megyek a Vészhozó hegyei közé. Minden olyan éjszakát szívesen veszek, amit nem kell ott töltenem.

Pommerance felnézett a fölöttük tornyosuló hegyre. Fenyegeto és néma bércek néztek vissza rá. A sötét, komor éjszakában hallatlan kínokat és halált ígértek minden betolakodónak. A katona megborzongott. Egy pillanatra végiggondolta, hogyan is került ide. Amikor a fickó megszökött az elfogására küldött orök elol, csak o, Pommerance volt olyan ravasz, hogy Pulveris tanácsos házához siessen. Senki sem tette fel a városi orség tagjai közül, hogy az üldözött annak a házához siet, aki vérdíjat tuzött ki a fejére, csak Pommerance. Tudta o, milyen a szerelem. És tudta azt is, hogy Pulveris lánya és a menekülo gyengéd érzelmekkel viseltettek egymás iránt. Maga Pommerance pártolta volna ezt a szerelmet, hiszen mi szebb annál, mikor két rózsabimbó egymás mellett nyílik ki, de egy gyilkosság már más dolog volt. A fickónak a törvény elé kellett állnia. A Pulveris háznál meglepték a menekülot. Igen, meglepték, mert mint kiderült, nemcsak o, Pommerance találta ki, hol is kell keresni a város aranyifját, de ez a Sohonz nevezetu bandita is, meg az a bugyuta paraszt, aki Jeromosnak nevezte magamagát. A fickó menekülore fogta a dolgot, s így Pommerance nem tehetett mást, mint lóra kapott, s maga is az üldözokhöz csatlakozott. Ezt kellett tennie, mert úgy érezte, a ficsúrnak felelnie kell a gyilkosságért. De nem akarta, hogy csak a feje kerüljön vissza Halibora városába, ahogyan azt Pulveris parancsolta. Meg kell akadályoznia Sohonzot ebben a barbár tettben.

Idoközben a másik két üldözo is megérkezett. Az ork morogva ugrott le a lóról, s meggyötört ülepét nyomkodta. Vad horkantást küldött a lova felé, mintha az tehetett volna arról, hogy ilyen megpróbáltatásoknak kellett kitennie egyik kedvenc testrészét, aztán Sohonz felé fordult. - Merre? - vakkantotta.

- Állj meg, Tsok! Majd ha megvirradt, a nyomába eredünk. A hegyekbol nem menekülhet ez a városi ficsúr. Most már lova sincsen. Te megszimatolod a nyomát! - a többiekhez fordult. - Tsokot a törzsében Vérszag Tsoknak nevezik, mert távolról, mint vérszagot a kutyák, o úgy követi a prédát. Egy, legkésobb két nap múlva a kezünkben lesz a fickó. Visszavisszük a fejét Pulverisnek, és miénk az ötven jó calcumi arany.

- Várj csak, Sohonz! - egyenesedett ki Pommerance. - Nem hagyhatom, hogy levágd annak a szerencsétlennek a fejét. Visszavisszük élve, és a törvény elé állítjuk. Pulverisnek így is ki kell fizetnie az ígért díjat!

A kalandor Sohonz egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, mozdulatlanul állt. Tekintetébol olyan hideg áradt, hogy Pommerance a kardjára tette a kezét. A kalandor figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Amilyen váratlanul elkomorodott, most olyan hirtelenséggel szakadt az arcára egy vigyor. - Legyen ahogy akarod, jó Pommerance! Ha ragaszkodsz a fattyú életéhez, ám legyen, de a visszafelé úton akkor te viseled gondját. Igazad van! Pulverisnek így is, meg úgy is meg kell adnia, ami minket illet!

De Sohonz magában ezt gondolta: `Csak kapjuk el a ficsúrt. Megölöm, és levágom a fejét, ahogyan Pulveris kérte. És megöllek téged is, te ostoba katona! Meg persze a tohonya parasztot is.` Még mindig vigyorogva megveregette Pommerance hátát, és mindenkit arra biztatott, hogy térjenek nyugovóra. Beosztották az orséget, és lefeküdtek. Az elso orség Jeromosra esett. Sohonz beburkolta magát egy, a lováról leszedett durva pokrócba, és néhány pillanat múlva már hangosan húzta a lóbort. Tsok távolabb helyezkedett el. Mormogva, álmában néha felvinnyogva aludt. Pommerance azonban nem volt képes lehunyni a szemét. Tudta, hogy az elkövetkezendo napokban csak nagyon keveset fog aludni. És ennek nemcsak a hegység fenyegetése az oka. Legalább annyira kell félnie saját szövetségeseitol is.

2.

Aznap éjjel a menekülo messzire jutott. Nem pihent, nem torpant meg egy pillanatra sem. Összeszorított fogakkal küzdött a bozóttal, ami kiszaggatta ingét, megsebezte borét. De tudta, hogy mennie kell elore, csak elore, hogy az üldözok elveszítsék a nyomát. Az üldözés alkalmával néhányszor hátrapillantott, s látta, hogy négyen eredtek utána. Nem tudta, mifélék, de gondolta, hogy a városi orség katonái lehetnek. Ha igaza van, akkor egy ideig eltoporognak majd a hegyek elott, talán be is merészkednek a fák közé, aztán mint akik jól végezték a dolgukat, hazamennek. A menekülo remélte, hogy így lesz.

Már igencsak benne járt az éjszakában, amikor elobb lassan, majd egyre hevesebben esni kezdett az eso. A férfi eleinte nem törodött az arcát végigszántó cseppekkel, de aztán, mikor már a rengeteg fái sem védték meg a dühödten rohamozó esotol, a fejére kanyarította durva zsákdarócból szott pokrócát. A víz végigfolyt az arcán, hátán, becsurgott felhasogatott ruhájába. Kis ido múlva nagyon nyomorultul érezte magát, s félretéve minden óvatosságot, hangos szóval káromkodott. Megtehette, mert a zuhogó esobol vihar kerekedett. Tilhuat istenség surun dobálta rettegett nyilait a Vészhozó Hegységre, s bömbölt is utána elégedetten, ahogyan egy-egy osöreg faóriást kettészelt villámával. Aztán lecsapott a menekülore.

A férfi azt hitte, rászakadt az égbolt, akkora dörej döntötte a földre. S a fa, amely alatt menedéket keresett magának a vihar elol, nádszálként roppant össze. Vastag ágak záporoztak a földön hevero alakra, aki a fejét védte izmos karjaival. Mígnem egy nagyobb darab úgy hullott alá, hogy pontosan a menekülot találja el.

Puha érintésre riadt fel. Felszisszent, ahogyan a fejéhez nyúlt. - Várj még, harcos! Gyenge vagy. Vért is vesztettél egy keveset. - A menekülo felnézett. Feje egy no ölében pihent, s a no nedves ruhával törölgette a férfi homlokát. Fiatal gnóm no volt, fajtája minden csúnyaságával és kecsességével. A vihar elült, és a menekülo orrát megcsapta az eso utáni erdo nehéz párája. Éjszaka volt még mindig, de kis tábortuz világította meg a környéket.

- Hagyd már ot, Llana! - hallatszott most egy durvább hang a közelbol. A no odakapta a fejét, de nem hagyta abba a férfi ápolását. - Már magához tért, jól van. Mehetünk tovább.

- Várj … várj még, Rochos. - a no hangjában mintha egy kicsi félelem bujkált volna. A menekülo megpróbált feltápászkodni, de visszahanyatlott. Be kellett vallania magának, hogy jólesik neki a no gondoskodása. Szülei házában minden jóban része volt, amit csak egy hozzá hasonló, elkényeztetett úrifiú megkaphatott. Persze edzette o magát, hogy a legjobb legyen Halibora városának harci játékaiban, de végtére azok mégiscsak játékok voltak. Hol volt még része eddig ilyen megterhelésben, ilyen vad vágtában, s ilyen küzdelemben az elemekkel és a vadonnal? S ha nem történik az a gyilkosság… talán soha nem is próbálja meg.

- Ki vagy te? - kérdezte a Rochosnak szólított férfi. - Hogy kerülsz ide egyedül, ilyen öltözékben?

A menekülo összegyujtötte az erejét, és kezeire támaszkodva lassan felkelt. Az ot ápoló notol nem messze egy másik álldogált alázatos testtartással. Az a no is gnóm volt. De Rochos, és két másik társa, akik egészen közel helyezkedtek el hozzá, már emberek voltak. Eroteljes testalkatú, szorös, durva szövetruhába öltözött emberek. Ketten fejszét tartottak a kezükben, s az egyik fejszés egy hosszú íjat a hátán. A harmadik, a Rochos nevu, akinek arcát széles szakáll keretezte, széles pallosra támaszkodott. - Szóval? Ki vagy?

- Szólíts … Vergahlnak. Ez az. A nevem Torre Vergahl.

- Különös … egy név. - jegyezte meg gyanakodva Rochos. - Mi járatban vagy errefelé?

- És ti? - kérdezett vissza Vergahl. - Azt hiszem, jobb lesz, ha egyikünket sem érdekli a másik célja.

- Hát az már igaz! - nevetett fel Rochos. - Belevaló legénynek látszol, Vergahl. Ha akarod, elkölthetjük együtt a vacsoránkat, ha már összeakadtunk, mielott ki-ki menne az útjára.

Rochos azt nem mondta el, hogy sokáig tanakodtak az ájult ember elott állva, hogy mitévok legyenek vele. Kirabolják-e, magához térítsék, vagy egyszeruen csak itt hagyják a vadon állatainak. A gnóm no kérlelésére döntöttek úgy, hogy magához térítik legalább, aztán majd eldöntik, mi legyen vele.

- No, ülj ide a tuzhöz, aztán egyél, ha van mit enned. - szólt Rochos, és a feltápászkodó Vergahlnak helyet mutatott a tuz mellett. A Torrét ápoló gnóm no is helyet kapott a meleg mellett, de a másik egy lépés távolságban állt. Rochos társai is leguggoltak a tuz mellé. - Hová valósi vagy? - kérdezte Rochos.

- Messze … messze innen születtem.

- De azt látom, hogy jó családból származol! A nadrágod finom szabású, és az inged is az lehetett valaha. És nem nagyon készültél te utazásra, ha jól látom, mennyi a motyód…

- Már mondtam: ne kíváncsiskodjunk egymásra. - mordult fel Vergahl. - Inkább egyél…

Csendben folytatták az evést. Az erdo állatai is elobújtak vackaikról. Madár rikoltott az éjszakában, s a párja felelt valahonnét, a távolból neki. Rochos gyanakodva nézett fel. - Hallottad ezt, Vergahl? - kérdezte. Aztán minden teketória nélkül felugrott a helyébol, és a társaira mordult: - Gyerünk! A ribancokat is hozzátok! Gyorsan, Phluhl nevére! - A fickó idegesnek látszott. Még azt is elkottyantotta, hogy a Zonsanban tisztelt vagy rettegett istenségek közül Phluhlhoz, a tolvajok istenéhez fohászkodik. Vergahl megborzongott egy pillanatra. Gazfickók közé került. De nem volt ideje gondolkodásra. A társaság néhány szempillantás alatt felkapkodta a holmiját, és Rochos nyomába eredt. Ismét felhangzott a madár rikoltása, kicsit messzebbrol, mint az imént. - Gyerünk, gyerünk! - nógatta társait a szakállas. - Nehogy utolérjen minket az a madár …

- Miért … ? - akarta kérdezni Torre, de hirtelen választ kapott a ki nem mondott kérdésre. Közvetlen elottük hangzott fel a rikoltás, aztán hirtelen megelevenedtek az erdo fái, bokrai, s a kis társaságot félmeztelen, fekete emberek vették körül. Kezükben hosszú lándzsákat tartottak, azzal tartották távol maguktól Rochost és társait. Vergahl egy pillanatra védekezésre gondolt, de hamar rádöbbent, hogy ha ellenállnának, annak mészárlás lenne a vége. A hosszú lándzsákkal pillanatok alatt felkoncolnák valamennyiüket. Turniük kellett, hogy a fekete emberek egyenként megkötözzék, s magukkal hurcolják oket.

Az úton Vergahl végiggondolta mindazt, amit a kamurokról tudott. Kétsége nem volt arról, hogy ez a barbár, harcias nép ejtette oket foglyul. Mondták, hogy a kamurok olyan borzalmas istenségnek áldoznak, aki az élolények kiontott vérébol meríti erejét. Mondták azt is, hogy ellenfeleik fejét levágják. Torre barbár dolognak tartotta bárki fejének a levágását. A gondolatok nem voltak megnyugtatóak. Vergahl nem hagyta, hogy teljesen a hatalmukba kerítsék. Megpróbált inkább az útra figyelni, amelyen már órák óta hajtották oket a vademberek. De mintha csak a tömör sötétségben akarta volna kilesni a gnóm no szeme színét, olyan lehetetlen vállalkozás volt az. Egyik fa olyan, mint a másik, s Torre hamar rádöbbent, hogy egyetlen ép gondolata sincsen arról, merre vihetik oket fogvatartóik. Aztán egyszerre megérkeztek. A sötét éjszakában még sötétebb tömeg bukkant fel, s Vergahl egyszerre azon vette észre magát, hogy az erdo süppedos talaja helyett kemény köveken gyalogol. S ahogyan oldalra nézett, mintha sziklafalat érzett volna maga mellett. Halovány fénysugár tunt fel, s egyszerre hatalmas terembe értek valamennyien. Egy hegy belsejében álltak, valami egészen gyönyöru helyiségben. - Phluhlra, ez az Aranybarlang! A kamurok tengernyi kincset rejto mondabeli szálláshelye! - suttogta Rochos.

Amerre a szem ellátott, aranyszínu ragyogás adta vissza az ezernyi fáklya fényét. A foglyok egy emelvényen álltak, pontosan a terem közepén. Fogvatartóik egyenként eloldozták oket. Nem volt értelme a menekülésnek. Amerre elláttak, a teremben mindenütt kamurok tolongtak.

Torre nem tudhatta, hogy a legnagyobb kamur törzs fogságába estek. Több ezer tagot számlált ez a nemzetség, amely a magáénak mondotta a Vészhozó Hegység egész középso részét. Mások, még kamurok sem tehették be a lábukat a vadászterületre, hacsak nem akarták, hogy úgy járjanak, amint az majd Vergahlékkal is történni fog…

Izmos, karcsú fekete férfi kapaszkodott fel az emelvényre. Egyenként végigmérte a foglyokat. - Csak öt kapu van! - szólalt meg azon a keveréknyelven, amelyet Zonsan-szerte mindenütt megértettek. - Te vele mégy! - tette hozzá, és azt a gnóm not, aki mindeddig csak alázatosan követte a másik not, odalökte Rochos mellé. - Tiéd a Medve Kapu! - mutatott Vergahlra, majd a terem egyik végére. Torre csak most vette észre, hogy a terembol öt kijárat vezetett ki. Amelyik felol ok érkeztek, a fölött a sziklafalra hatalmas sólymot festettek. A másik négy fölött is egy-egy állat képét lehetett fölfedezni. Vergahl meglátta a medverajzot, és tétován bólintott. A magas kamur a többieknek is kiadta az utasításokat, aztán szembefordult a lent tolongó kamurokkal.

- Testvéreim! - kiáltott föl. - Ismét ünnepet ülünk! Ismét vadászat következik, a mi legmagasabb urunknak, a hatalmas és mindenható Gothnak köszönhetoen. Hiszen csak o vezérelhette közénk ezt a négy férfit és két not, hogy megtudja, kik a legméltóbbak hozzá. Vadászat következik, Goth örömére! A foglyok napkeltekor indulhatnak az öt kapun át. Ha a nap egy késhegynyivel fentebb emelkedik, törzsünk harcosai követik oket. És napnyugtakor kiderül, ki volt törzsünk legnagyobb vadásza. És most készüljetek!

- Itt döglünk meg mindannyian! - nyögte Rochos. Vergahl ránézett, és elhúzta a száját. Igazi tolvaj ez a fickó. Amikor fölényben van, nagy a szája, aztán ha baj éri, sír mint egy kisgyerek. Nos ot, Vergahlt nem fogják sírni látni! Büszkén kihúzta magát, és azon gondolkodott, mit fog csinálni. Menekülnie kell, az erdon keresztül. De merre? Úgy látta a csillagok állásából, hogy dél felé vonszolták oket. Akkor észak felé semmiképpen sem mehet, nehogy belefusson az üldözok karjaiba. Tehát akármerre is nyíljon az a kapu, amit a sorsának szánnak, amint a szabadba ér, dél felé fordul, és arra menekül tovább. Minden porcikája fájt, sebei, amiket az erdo fái horzsoltak rajta, lüktettek. A fejét egyetlen nagydarab cipónak érezte még mindig. Mégis keményen tartotta magát. Látta, hogy társai megpróbálnak aludni egy keveset, de egyiküknek sem sikerült. Mindnyájan tétován pislogtak abba az irányba, amerre a magas kamur fickó eltunt a beszédét követoen. Ha újra megjelenik, már csak óráik lesznek hátra, vagy még annyi sem.

3.

Az erdo halk neszekkel várta a reggel érkezését. A sötétség lassan-lassan szétfoszlott, mintha sohasem lett volna. Vékony fénysugár jelent meg a látóhatár szélén, aztán szinte kirobbant a Nap az égboltra. Mindebbol odabent az Aranybarlangban semmit sem lehetett észrevenni. Mégis mindegyik fogoly tudta, hogy bekövetkezett, amikor ki-ki keresztülvágott a neki rendelt kapu felé tartva a kamurok néma, de annál fenyegetobb tömegén. Egyiküknél sem volt fegyver, vagy egyéb eszköz. Mindent elvettek tolük, hogy ezzel is eredményesebbé tegyék a vadászatot. Vergahl hosszú folyosón találta magát. Végigrohant rajta, s akkor már látta a külvilág fényeit. Amikor kiérkezett a szabad ég alá, felsóhajtott. Szemét el kellett takarnia a vakító világosság miatt, de gyorsan hozzászokott a kinti fényekhez. Gyors pillantást vetett a Napra, s máris tudta, merre kell menekülnie. Szerencséje volt, mert a kapu, amelyen át a szabadba jutott, pontosan dél felé mutatott. Lerohant egy könnyu lejton, és bevetette magát az erdobe. Gyorsan haladt, hamar maga mögött hagyta a magas, kopár sziklát, amely a kamurok nemzetségi szállását rejtette. Miközben áttörte magát az ágak között, esze folyton az elozo estén járt. Hogyan keveredett két gnóm no ilyen vad és barbár férfiak társaságába? Talán a kíséroik voltak? És az egyik gnóm no olyan alázatosan viselkedett a másikkal szemben. Minden bizonnyal a szolgálója lehetett. A férfiak azonban nem viselkedtek alázatosan. Talán csak összeakadtak az erdoben? Nem valószínu, hogy két no egymagában utazzon, különösen ilyen vidéken nem, mint a Vészhozó hegység. Vergahl hirtelen megtorpant. Úgy csapott belé a felismerés, mint tegnap éjjel Tilhuat nyila a fába. A nok foglyok voltak. Igen! A férfiak foglyai. Hiszen egyetlen pillanatra sem hagyták oket egyedül. Foként a Llanának nevezett, finomabb gnóm hölgy mellett voltak mindig ott, vagy Rochos, vagy valamelyik embere. Foglyok, hát persze! Hirtelen újabb gondolat fészkelte be magát Torre Vergahl agyába. Nem engedett neki könnyen utat, hanem futott tovább az erdoben. És hirtelen újra meg kellett állnia, mert a gondolat nem hagyta nyugton. Segítenie kell Llanának! - Menj már! - üvöltött magára. Nem messze tole sértett károgással emelte fel a fejét egy színpompás erdei madár. Torre még egyet lépett tovább dél felé, aztán feladta. Hangosan szidta Rochost és bandáját, az összes kamurt, de a leginkább saját magát, amiért esztelenül a vesztébe rohan. Gyorsan végiggondolta, melyik barlangnyílás jutott a gnóm hölgynek, aki ráadásul egyedül volt. Tudta, hogy balra kell tartania. Útja keresztezni fogja majd Rochos és a másik gnóm no menekülési útját, s csak azt követoen ér Llana közelébe. Szóval pontosan belerohanhat az üldözo kamurokba. A sorsára kellett volna hagynia a gnóm not. De Torre nem tehetett ilyet. Egyszeruen nem ilyen fából faragták. Egy kisebb tisztásra érkezett. Felnézett az égre. A Nap már több mint egy késhegynyi utat tett meg azóta, hogy o kilépett a barlangból. Szóval a kamurok már a nyomában lehettek. Egyetlen nesz sem árulkodott arról, hogy hajtóvadászat indult volna utána. Lehetséges, hogy a többieket követték, és rá nem jutott senki? Nem. Álmokba nem ringathatja magát. Ezek a vademberek itt élnek a vadonban. Ha egy kamur nem akarja, o, Vergahl, még azt sem venné észre, ha az egyikük mellett állna. Alaposan megnézett magának minden fát és bokrot, ahogyan elindult balra.

Hirtelen nagy erovel szorította meg a félsz a gyomrát. A távolból iszonyú sikoly hallatszott. Egy férfi halálsikolya, akit talán valami nem evilági módon gyilkoltak meg. Vergahl nem tudta eldönteni, milyen irányból érkezett a hang. Eszébe jutottak a mondák a kamurok titokzatos, vérimádó istenségérol, Gothról. Ki tudja, hogyan halt meg az az ember? A félelem megsokszorozta erejét. A Haliborából származó selyemifjú olyan sebesen tört át az erdon, hogy az talán egy sokat próbált kalandornak is becsületére vált volna. Nem tudta, de mint minden városban nevelkedett, olyan áruló nyomokat hagyott maga mögött, amiket még a kamur kisfiúk is követni tudtak volna. Pedig Torre nyomában nem egy kisfiú lihegett, hanem a kamurok ifjabbik nemzetségvezetoje, a tegnap éjjel megismert magas, karcsú Quron és emberei. Quron felmérte elozo éjjel, hogyan lehetne ismét a törzs legjobbja, mint már annyiszor. A gnóm no után nem akart indulni. A nok leöldösését ráhagyta az öregebb kamurokra, akiknek már csak ilyen feladatok valók. A szakállas fickót tartotta a legveszedelmesebbnek a foglyok közül. De ot lelassította azzal, hogy a gnóm not melléje adta. Mielott még az o nyomába eredne, elbánik ezzel a fiatalnak és tapasztalatlannak látszó férfival. És ha végez ezzel, a szakállassal és a szakállas mellé adott gnóm novel, akkor a hatból három foglyot o ejtett el. Egyszeru taktikának látszott, de Quron tudta, hogy eredményes lesz. És ha most eredményes lesz, talán ifjabb nemzetségvezetobol hamarosan elso vezetové is válhat. Fogást váltott könnyu, rövid lándzsáján, megigazította görbe kését az övében, és továbbindult a fiatal fickó által hagyott ordító nyomokat követve. Látta, hogy a fickó gyorsabban halad, mint gondolta. Azt is látta, hogy letért az elore elgondolt útról, s egyenesen a szakállas felé tartott. `Egyesíteni akarják az eroiket!` - gondolta Quron. Nem baj, akkor is elbánik velük.

Vergahl egy bozótoson igyekezett keresztülvágni magát. Most már látta, jobb lett volna megkerülni a kusza növényzetet, de nem akart idot vesztegetni. Érezte, hogy éppen ezzel a meggondolatlansággal fog. Egyik kezét elore nyújtotta, másikkal eltakarta az arcát, így próbált meg áttörni a karcos ágak suru tömegén. Már nem tudta, mióta küzd, amikor megbotlott valamiben, s csak a szerencséjén múlt, hogy nem nyársalta fel egy éles karó. Felrikoltott a dühtol, aztán máris két kézzel tapasztotta be a saját száját, mert rádöbbent: a hang ide csalogathatja az üldözoket, de akár valamilyen vadállatot is. Aztán visszafordult, hogy megnézze min bukott el. Néhány pillanatra majdnem újra felkiáltott, de ezúttal a megdöbbenéstol. Üres szemgödrök meredtek rá szemrehányóan, mintha azt mondanák: `Harcos, miért zavartad meg örök álmomat?` A bozóttal csendesen benove egy harcos holtteste hevert az erdo fái alatt. Régóta itt lehetett, csontjai kifehérlettek a foszlott ruházat alól. Teste mellett egy öreg, kopott kard hevert. Torre illo lassúsággal emelte fel a fegyvert. Letépett egy csíkot az ingébol, s azzal kezdte tisztogatni a kardot. Ahogyan az évszázados por alól elotunt az acél, különös, ismeretlen jeleket fedezett fel a harcos a pengébe vésve. Ismerte a betuket, de ezek a jelek olvashatatlanok voltak számára. Felemelte a kardot és megsuhintotta. A bozót úgy vált ketté elotte, mintha varázspálcával intett volna egyet. Örömteli vigyor húzta szét Torre arcát. Van fegyvere! Sokkal erosebbnek és magabiztosabbnak érezte magát, mint eddig. Lehajolt a halott harcos mellé, és észrevett egy kis tort és egy tuzszerszámot is. Az övébe tuzte oket, majd kutatni kezdett a saját ruházatában. Csak némi ételmaradékot talált, amit a kamurok nem szedtek el tole. A tuzszerszámmal tüzet csiholt, s kis tábortüzet kerekített. Csendes mormogással dobta a tuzre az ételt, s magában nyugalmat kért az istenektol a halott harcos szellemének. Mikor végzett, eltaposta a zsarátnokot, s tovább indult. Kardjával utat vágott magának a bozótban, s így hamar maga mögött hagyta a marasztaló, karcos ágakat. Szinte szárnyakat kapott, hogy öröme hirtelen lelohadjon az arcáról, mikor észrevette a testet.

Odavetett rongyként hevert a földön. Torre még messze járt tole, mikor már tudta, hogy halott. És azt is tudta, hogy egy gnóm no az. De melyik?

Tor végzett az asszonnyal. Halálában is megorizte alázatosságát. Mintha elnézést kérne az éloktol, hogy neki már mennie kell. Vergahl tudásához mérten átkutatta a gnóm no környezetét, s arra a következtetésre jutott, hogy nem a kamurok végeztek vele. Semmiféle rajtaütésre utaló nyomot sem talált. Nem voltak szélesen letarolt ágak, letaposott növények. Valaki egyszeruen odalépett a nohöz és leszúrta. Majd, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.

- Rochos, te alávaló! - suttogta maga elé Torre. Egyértelmu volt a helyzet.

A szakállas nem akart a gnóm novel tovább menni, mert az csak akadályozta a mozgásban. De nem akarta magára sem hagyni, mert félt, hogy a nyomára vezeti a kamurokat. Megölte hát, valószínuleg egy olyan torrel, amit a kamurok nem vettek észre nála, mikor átkutatták. A harcosnak felforrt a vére. Azonnal a gyilkos után akarta vetni magát. De aztán gyozött a józan ész. Neki Llanát kell megmentenie. Azért fordult vissza, azért nem mentette a saját borét. Tudta, Llana nélkül talán ott pusztult volna, mikor Tilhuat isten dühe a fejére döntötte azt az ágat. Adósa volt a gnóm nonek. Gyors számolást végzett magában. A no bizonnyal nem mozgott olyan gyorsan, mint Rochos. Ha tovább tart az eredeti irányba, meg kell találnia, bármilyen hatalmas is ez a hegység. Nem volt ideje rá, hogy megadja a végtisztességet a nonek. Befedte ágakkal, gallyakkal, amennyire csak tudta, hogy az erdo vadjai ne találjanak olyan könnyedén rá, aztán tovább indult. Alaposan az elméjébe véste Rochos arcát. Tudta, egyszer sort kerít arra, hogy leszámoljon a gyilkossal.

Váratlanul reccsenést hallott balkézrol, s a következo szempillantásban már a nyakán is volt az ellenség. Fiatal kamur legény vetette rá magát, s hosszú lándzsájával fel akarta nyársalni. Vergahl reflexmozdulattal ütötte félre az éles hegyet a kardjával, aztán hátrált egy lépést, hogy felmérje az eroviszonyokat. Úgy tunt, a kamur fickó egyedül van. Bizonnyal o volt a leggyorsabb azok között, akik Rochos és a gnóm no után vetették magukat. De nem lehetett tudni, milyen messze vannak a többiek. Torre támadásba lendült. A kardja félkört írt le, mintha jobbról akarná megvágni ellenfelét. Az arra kapta a lándzsát. De mielott találkozhatott volna a két fegyver, Vergahl visszarántotta kardját, s hagyta, hogy kezének tehetetlenségi ereje vigye a kardot. Vágása felszakította a kamur oldalát. A vadember felüvöltött. Üvöltésére egész kórus válaszolt a távolból. Torre bal kezével kirántotta az övébol a kis tort, amit a halott harcos mellett talált, s ugyanazon kezével eldobta. Az éles eszköz beleállt a kamur torkába. A vadember hörögve, lassan elterült a földön. Vergahl kihúzta a sebbol a fegyvert, és még látta a kamur utolsó, kétségbeesett pillantását, mielott tovább indult volna.

Kicsivel késobb szinte egyszerre lépett a küzdelem helyszínére Quron az embereivel, és az a néhány kamur, aki Rochos üldözésébe kezdett. A kamur nemzetségfo gyorsan kiolvasta a nyomokból a történteket. O is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Vergahl. A gnóm not a szakállas ölte meg, hogy gyorsabban tudjon menekülni, s a hátrahagyott gnóm no a nyakára ne hozza az ellenséget. A fiatal kamurt pedig az a fickó ölte meg, akit o, Quron üldözött ezidáig. A magas vadember pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd harcosaihoz fordult: - Ti, akik eddig is a szakállast üldöztétek, menjetek utána. Kerítsétek be, és hajtsátok felém. Én addig utolérem azt, aki társunkat megölte, és kitépem a nyelvét, levágom a füleit és az orrát, úgy viszem vissza a szálláshelyre. Induljatok!

4.

Rochos ránézett annak a fának az oldalára, ami mellett megállt. A moháról azonnal leolvasta, hogy merre kell tovább indulnia. Néhány szívdobbanásnyi ideig még némán hallgatózott, nem közelednek-e hozzá az üldözok, de nem észlelt semmi veszedelmeset. Megigazította a kését az övében, és útjára indult.

Alaposan megjegyezte, hogy merre jár. Itt egy furcsán nott fát, amott a szikla rajzolatát. Vissza akart térni ide, sok markos, kemény fickóval az oldalán. Az Aranybarlang úgy hívta, mint valami csábító szirén. Hallott már jónéhány történetet a mesebeli helyrol, ahol a falak aranyból vannak, de mindeddig nem adott hitelt ezeknek a mendemondáknak. Most viszont a saját szemeivel látta azokat az aranyosan csillogó falakat, és úgy döntött: ha kell, még a kamurok élete árán is visszatér ide.

Hirtelen ismeros madárfüttyre riadt fel. A tegnapi éjjelen ugyanilyet hallott, mielott a kamurok meglepték oket. Meglapult, és megpróbálta kideríteni, melyik irányból közelednek hozzá. Az esélyei nem voltak jók. Egyetlen késsel rendelkezett, s bár mesterien tudta forgatni, mégis a hosszú lándzsákkal felszerelt kamurokkal szemben nem sok hasznát vehette fegyverének. A madárfüttyre egy másik felelt. Phluhlra! Ezek nagyon közel vannak! Rochos felállt, és svatosan tovább indult. A lábával szinte alig érintette a talajt. Egyetlen ágacskát sem tört le, nem taposott le egyetlen virágot sem. És mégis meglepték.

Eros karok szorították le a kezeit hátulról. Még felkiáltani sem volt ereje, mert a duzzadó izmok, amelyek lefogták, kiszorítottak minden csepp levegot a tüdejébol. - Engedd el, Tsok! - hallotta, aztán megjelent elotte egy markáns, szélfútta arc. Az arcból savószínu szemek figyelték minden rezdülését. Lassan, nagyon lassan szólalt meg a szemek tulajdonosa: - Nocsak, Rochos. Mit mondtam neked, amikor a legutóbb találkoztunk Houluban? - a szavakban fenyegetés bujkált. Rochos agya kapkodva szívta magába a levegot, s megpróbált úrrá lenni az érzelmein. Nem nagyon sikerült. - Azt … azt mondtad, hogy … hogy a legközelebbi rundot én fizetem, Sohonz koma! - terjedt szét egy állatias vigyor a szakállas képén, s a két cimbora hirtelen átölelte egymást. - Megcsináltad azt a kalandot, amit Slohban terveztél? - kérdezte vigyorogva Sohonz. - Meg ám, de balul ütött ki. Ezért is vagyok most itt. - válaszolta Rochos, és röviden elmondta, micsoda veszedelemnek vannak kitéve. Sohonz végighallgatta barátját, és gyors számvetést végzett.

- Csak terád számítanak, de miránk nem. Veled együtt négyen vagyunk, ebbol Tsok kettovel fölér. Na jó, nem rossz harcos ez a városi csendor sem - mutatott a mindeddig hallgató Pommerance felé. - Szóval négyen vagyunk. Megvárjuk itt a fekete gazfickókat, és leszámolunk velük.

- Nem lesz jó … - csóválta a fejét Rochos. - Ezek sokan, irdatlan sokan vannak. A barlang tele volt velük. Inkább próbáljuk meg kikerülni oket…

- Jó! - kapott a szón a másik. - Kikerüljük oket. Annál is inkább, mert van itt egy kis dolgunk. Minket sem a szél fútt ide, hanem egy haliborai fickót üldözünk. Ha visszavisszük a városba, szép jutalom üti a markunkat. Nem láttad? Fehér selyeminget viselt, és bornadrágot. A képe csupasz, és fiatalabb nálad is, meg nálam is.

- Te Vergahlról beszélsz! Torre Vergahl. Itt az erdoben találkoztunk vele. Most ot is üldözik ezek a vadak, az esztelen vadászatuk miatt.

- Vergahl, azt mondod? Hmmm … Végtére hívhatjuk így is. Na jó, legyen Torre Vergahl. Merre lehet a fickó?

- Nyugatra volt tolem. De biztosan nem haladt olyan gyorsan, mint én. Hátrébb kell keresni. Te valóban vissza akarsz menni érte? Még egyszer mondom, Sohonz, mindegyikünkre jut itt annyi vadember, hogy mint csillag az égen!

- Bízz bennem, Rochos! Én sem akarom a borömet vásárra vinni, elhiheted. Ha ez vadászat, akkor a legtöbb kamur téged, meg a két volt társadat fogja üldözni, mert a ti elejtésetek jelenti a legnagyobb trófeát. Annak a nyálas városi fickónak a fejéért csak a fiatalok és az öregek indulnak majd harcba. Tehát, ha … Vergahl után eredünk, ezzel kikerüljük a legjobb kamur harcosokat, és az ölünkbe eshet 50 calcumi arany is.

- Hát jól van, komám! Menjünk, és szerezzük meg magunknak azt a pénzt!

Torre Vergahl reményt vesztve pihent meg egy kis idore. Hiába próbált meg olvasni a nyomokban, még azt sem tudta megállapítani, a bemélyedés, amit maga elott lát, ember vagy állat hagyta maga mögött. Már bánta, hogy a no nyomába eredt. Ha csak magára gondolt volna, mostanra talán túl lenne a veszélyen, és el is felejthetné a kamurok vadászatát. De nem, neki ebben a vadonban kell keresgélnie egy not, hegynek fel, völgynek le. Már látta, hogy eredeti terve kudarcot vallott. Hiába tartotta az irányt mindvégig, nyomát sem látta a gnóm nonek. Talán mégis ügyesebb volt, mint hitte, és már régen messze-messze jár.

Ebben a pillanatban rémült sikoltás hasított a levegobe. A férfi felkapta a fejét, és minden óvatosságról megfeledkezve a hang irányába indult. Kardjával csapta félre az útjába kerülo ágakat, s nem törodött a borét megkarcoló tüskékkel sem.

A két kamur vadállatként méregette zsákmányát. A rémült nő egy fának vetette a hátát. Remego kezében egy botot tartott, amely legfeljebb arra lehetett jó, hogy a kígyókat távol tartsa. De két vadember ellen vajmi keveset ért. A kamurok látták, hogy zsákmányuk könnyu préda. Most egymást méregették. A vadászat fo szabálya volt, hogy egy zsákmányt csak egy harcos ejthet el. De melyikük? Egyszerre találták meg a not. A fiatalabb harcos fenyegetoen vicsorgott rá az idosebbre. De az nem akarta hagyni magát. Régen nem volt része már igazi zsákmányban. A törzsi megbecsülésrol nem is beszélve. Nem vágyott már o olyan diadalmas bevonulásra, Goth istenség olyan dicsfényére, mint amit majd várhatóan Quron fog kapni. De egy szeletkét az ünnepségbol, legalább annyit, hogy az egyik zsákmányt o ejtette el - nos, ez járt neki. És ez a taknyos kölyök nem fogja benne megakadályozni. Megemelte egy kicsit a lándzsáját, hogy elhessegesse a zsákmánytól a fickót. Az azonban nem mozdult. Az elso vadászata volt ez. És itt van egy zsákmány. Hogy irigykednének a többi hasonló korabeliek. Talán egyszer majd olyan nagy harcos is lehetne belole, mi nt amilyen az isteni Quron. Nem fog meghátrálni egy vénember elott.

Llana megpróbálta kihasználni a kamurok bizonytalankodását, és egy kicsit oldalt lépett. De a két vadember azonnal feléje fordult, s két lándzsa meredt a lányra, készen arra, hogy - vita ide vagy oda - leszúrja, ha menekülni próbálna. A gnóm no jobbnak látta mozdulatlanná dermedni, és megvárni a kakaskodás végét. De a harcosok rájöttek, hogy azután is eldönthetik, kinek a zsákmánya Llana, ha már megölték és levágták a fejét. Egyszerre fordultak hát feléje, és vészjóslóan közeledni kezdtek a nohöz. A gnóm lány lehunyta a szemét.

Egy kés röppent ki a bozótból, és beleállt az öregebbik kamur vállába. A vadember felüvöltött a váratlan kíntól, elejtette a lándzsáját, aztán baljával kitépte a fegyvert a sebbol és a földre dobta. Ugyanezen kezével lenyúlt és felemelte a lándzsát. Ezalatt a fiatalabbik már hátrálni kényszerült Vergahl kemény rohamától. A férfi úgy lengette a kardját, mint egy gyozelmi zászlót, s ezellen a taktika ellen a lándzsásnak nem volt ellenszere. Összecsapott az edzett, keményfából készült dárda, és a fémkard. A kardból szikrák pattantak ki, de állta a megpróbáltatást. Az újabb csapás után a lándzsa eltörött. A kamur rémülten meghátrált. Torre felemelte a kardot, hogy lecsapjon a fickóra.

- Vigyázz! - sikoltotta Llana, de mire Vergahl megfordulhatott volna, az öregebb kamur már belemártotta a lándzsáját a harcos testébe. A döfés erotlenre sikerült és lecsúszott, de így is komoly sebet ejtett Torre derekán. Felüvöltött a kíntól, és iszonyú csapást mért az öregebb vadember felé. Az hátraszökkent, de a dárdáját eltalálta a lesújtó kard. Olyan ereju csapás volt, hogy a lándzsa másik végét markoló kamur a földre került. Ahogyan felnézett, a gnóm not látta maga fölött, kezében Torre késével. Ép bal kezével megragadta a döfni készülo kezet, és megpróbálta távol tartani magától.

Ezalatt Torre megtapasztalhatta, hogy a fiatalabb kamur sincs még harcképtelen állapotban. Mert amíg o az idosebbel foglalkozott, a másik két kézzel megragadva eltört lándzsája két végét, a bottal hátulról fojtogatni kezdte a harcost. Volt ero az ifjoncban, s pillanatok múlva Torre szeme elott csillagok ugráltak. A karddal megpróbált hátracsapni, de sikertelenül kalimpált. Ekkor taktikát változtatott. Teljes testsúlyával nyomni kezdte hátrafelé ellenfelét. Egy fa állította meg oket, aminek Torre teljes erovel nekipréselte a kamurt. A vadember szorítása enyhült, Vergahl ledobta a kardot, és két kezével meg tudta ragadni a torkát szorító botot, majd annyira elore nyomni, hogy kihúzhassa a fejét. A harcos Haliborában korosztálya legjobbja volt verekedésben. A fiatal kamur legény nem állhatott ellent neki, mikor egy az egyben, fegyver nélkül csaptak össze. A harcos ütéseitol a vadember kábultan rogyott a földre. Torre gyorsan felmérte a másik párviadal állását. Odaugrott az öregebbik kamurhoz, aki a földön fekve még mindig igyekezett távol tartani magát a gnóm no késétol. Vergahl nem sokat teketóriázott. Fejbe rúgta a kamurt, amitol az is elájult. A harcos talpra segítette a gnóm not. Llana belenézett a férfi szemébe, és csak annyit mondott: - Köszönöm.

- Gyerünk! - leplezte sietséggel Vergahl a zavarát. Felkapta a kardját a földrol, s azt a lándzsát is, ami nem tört el a harcban.

- Merre megyünk? - kérdezte Llana. A harcos nem mondhatta neki, hogy nem tudja, ezért igyekezett magabiztosnak látszani, s ennek megfelelo tervvel eloállni.

- A napnyugta irányába megyünk! Arra van a Gyilkos-szoros. Oda nem mernek majd követni minket.

- Én mást ajánlanék, harcos, ha megfogadod. Menjünk a folyó felé, napkeletnek. Az Oleiuson gyakran feltunik apám valamelyik kereskedelmi bárkája. Ha szerencsénk van, felvesznek minket, és hazavisznek Slohba.

- Hmm. Gazdag az apád? - mormogta Torre.

- Igen. O a leggazdagabb Slohban. Én a Hoopahur klán tagja vagyok!

A Hoopahurok! Hát persze, hogy Torre is hallott már róluk. Ez a klán tartotta a kezében Sloh városát. Állítólag kereskedelmük révén Zonsan egész királyságában a leggazdagabbak közé tartoztak. Akkor ezért tartották fogva ezt a lányt azok a gazemberek! Váltságdíjat akartak kérni érte! Egy, egyetlen egy pillanatra átfutott Vergahl agyán, hogy ez nem is rossz ötlet. De aztán rájött, hogy ot nem ilyen fából faragták. Visszaviszi a lányt az apjához. Remélhetoleg szép kis jutalomban lesz része. Ó, milyen nemes gesztus!

Gondolataiban még mindig javában dicsérte magamagát, amikor a lány felneszelt.

- Harcos! Nem ilyen madárszót hallottunk azelott is, hogy a vadak megleptek volna minket?

Torre válasz helyett megragadta Llana kezét, és futva vonszolta magával napkelet irányába. Tudta, az Oleiustól több napi járóföld választja el oket, és amíg odaérnek, bizonnyal többször is meg kell majd küzdenie a vademberekkel. Mint most is, hamarosan. A madárszó, amellyel ezek a vademberek egymással a kapcsolatot tartották, olyan közelinek hangzott, hogy Vergahl egy rövid ideig arra gondolt, nincs értelme tovább menekülni. De menni kellett. Valami átsüvített a levegon, és csak hajszállal kerülte el a harcos fejét egy kamur dárda. Torre felkiáltott meglepetésében, azzal elore vetette magát, hogy a lányt ledöntse a lábáról. de hiába akarta megvédeni, mert a gnóm no egyszerre sikított egy hatalmasat, és egyszeruen eltunt a férfi szeme elol. Amint Vergahl az eltunés helyéhez ért, máris látta, mi történt. Az eddigi enyhe lanka meredek domboldalba váltott át, a lány nem vette észre, és legurult a lejton. A harcos látta, hogy odalent ül, és kicsit kótyagosan rázza a fejét. Neki sem volt más választása, mint legurulni. Megpróbált ugyan talpon maradni, de egy újabb mellette becsapódó lándzsa jobb belátásra térítette. A hátára vágódott, úgy siklott lefelé a lejton.

Ez volt a leggyorsabb közlekedési mód. Még a kamurok sem tudtak ilyen gyorsan közlekedni a lejton. Quron elöl ment, de macskalépteivel is csak lassabban haladt. Mégis, látta már az áldozatait. Nem fogja oket szem elol veszíteni! Mellette egy kamur ifjonc elore tört. Úgy gázolta az avart, mint valami paripa. Quron nem hagyhatta ezt. - Megállj! - rikoltott a fiatalra, de az csak rohant tovább. Elhomályosította az eszét a zsákmány. Quron tudta, hogy a tekintélye forog kockán. Akármennyire is irtózott tole, de felemelte könnyu lándzsáját, hogy a neki már csak a hátát mutató kamur ifjoncba vágja. De a fickó ebben a pillanatban elrugaszkodott a földtol, és mint a tigris, Torre Vergahl hátára vetette magát. A harcos orral elore belezuhant egy csalánbokorba, kardja szép ívet rajzolva állt bele nem messze a földbe. A kamur egy bukfenc után már talpon termett, míg Vergahl káromkodva tápászkodott fel. Az ifjonc elore lendült, hogy késével vegye el a lelket zsákmányától. Aztán megdöbbenve nézett le a saját mellkasára, amelybol kibújt egy kard hegye, és élettelenül összeroskadt. Llana remegve állt az ember fölött, akit o ölt meg a harcos elrepült kardjával. Vergahlnak nem volt ideje köszönetet mondani, mert máris a nyakukon volt a veszedelem. Quron és emberei érkeztek a kis csata helyszínére. Fenyegetoen megálltak, velük szemben Vergahl, aki közben már a kezébe vette a kardját, és Llana, aki jobb híján a kamur kését emelte fel a földrol.

- Jól harcoltál. - mondta elismeroen Quron. - De most vége az életednek. - Lassan, mintha táncolna, közelíteni kezdett a harcoshoz. Rövid, könnyu lándzsája és több mint tízéves ölésben szerzett tapasztalata állt szemben Torre kardjával és tapasztalatlanságával. Könnyu küzdelemnek ígérkezett. Két kézre vette lándzsáját és elore lendült. Vergahl kardja megvillant, de a kamur a dárda végének mozdulatával hárította a vágást, s ugyanazzal a lendülettel vágott fegyvere hegyével Torre felé. A vágás elkerülte a férfit, mert az az utolsó pillanatban hátralépett. Kardjával nyolcasokat írt le a levegoben, úgy várta Quron újabb támadását. A kamur most jobbról igyekezett megsebezni Vergahlt, aztán az utolsó pillanatban jobb kezével elengedte a fegyvert, s baljával erosen tartva hagyta, hogy a lendület nekicsapja fegyverét a városi férfinak. Vergahlt meglepte a mozdulat, s a lándzsa hegye végigsiklott a nadrágját tartó eros borövön. A bor úgy nyílt szét, mintha a legélesebb penge vágta volna fel, és ráadásul a vágás mentén elszínezodött. `Méreg!` - döbbent meg Torre. - `A fickó fegyverének hegye méreggel van bekenve!` Hátraugrott még egy lépést, és kardját kinyújtva igyekezett távol tartani magától a kamurt, amíg kitalál valamit. Valami jó taktikát, amivel kikerülhet ebbol a kutyaszorítóból. Gyors pillantást vetett a többi vademberre. Most várakoztak. De biztos, hogy ha Vergahl gyozne, versengenének, melyikük tudja legyozni azt a harcost, aki elbánt a fonökükkel. Ez kilátástalan. Torre lassan leengedte a kardját.

Aztán hirtelen rikoltott egyet, és vérfarkasként rontott rá a meglepett Quronra. Csapást csapás után osztogatott, s meghátrálásra kényszerítette a kamur fonököt. A harmadik vágástól a vadember rövid lándzsája széttörött, s Vergahl kardja eltalálta a fickót, aki egy szó nélkül összesesett. Pár pillanatig néma csend honolt a kis tisztáson. A kamurok számára megdöbbento esemény történt, legyozhetetlennek hitt fonökük ott hevert egy idegen harcos lábai elott a földön. Agyuk magyarázat után kutatott, mialatt az idegen harcos ott állt lihegve, s kardjával feléjük intett: - Na gyertek!

De ebben a vad, civilizálatlan törzsben mélyen gyökerezett a saját föld védelme. A harcos és a lány betolakodók voltak, ezért el kellett oket pusztítani. A kamur kezek erosebben szorították meg lándzsáikat. A vad szívek eroteljesebben kezdtek el kalapálni. És ekkor …

Ekkor hangos reccsenés hallatszott egy közeli bokorból. Annyira váratlanul ért mindenkit a zaj, hogy mindenki megdermedt. Tisztán hallatszott, ahogyan egy nyugodt hang így szól: - Tudom, Provance, hogy szándékosan csináltad. Ha ezzel végeztünk, ezért megöllek. - Szétnyíltak a bokrok, s négy marcona fickó lépett a küzdotérre. Egyikük, a hangja alapján az, aki az elobb is megszólalt, most egyenesen Vergahl felé fordult: - Én szívem szerint megvártam volna, hogy ezek a vadak végezzenek veled, vágják le a fejedet, aztán utána vettem volna el tolük a zsákmányt. De hát az ég útjai kifürkészhetetlenek. Ne legyen a nevem Sohonz, ha most nem vágjuk le a fejedet, ficsúr! - Könnyedén megemelte a vastag kardot, amit a kezében tartott, majd a kamurokra nézett.

- Még elmehettek …

De a vadembereket más fából faragták. A legbátrabbik közülük elore lépett, és lándzsájával Sohonzra mutatva elüvöltötte magát. A tisztáson lévo másik kilenc kamur vérfagyasztó módon vette át a hangot, s Vergahl hirtelen azt vette észre, hogy messze az erdobol hasonló üvöltés válaszol a harcba hívásra.

Pillanatok alatt csatatérré vált a tisztás. Sohonzra három kamur vetette magát, ám a kalandor hatalmas kardját könnyedén, fél kézzel forgatva, rögtön levágta az egyiket. Elhajolt egy döfés elol, és máris a másik nyakát metszette el kardja hegyével. Ezalatt a tisztásra lépo Tsok, az ork vadász, két kézzel ragadott meg egy-egy kamur nyakat, s összekoppantotta a hozzájuk tartozó fejeket. Egy harmadik beléje döfött, mire Tsok az égre üvöltötte fájdalmát, aztán ököllel ütött bele a vadember képébe.

Vergahl megragadta Llana kezét: - gyerünk! Ennél jobb alkalmunk nem lesz a menekülésre! - De mielott cselekedhettek volna, elébük magasodott Rochos alakja. A kalandor mindkét kezében egy-egy tor (egyik a sajátja, a másikat Sohonztól kapta kölcsön) villogott.

- Nem mégy sehová, úrifiú! Nem engedhetünk el egy gyilkost! - Llana döbbenten nézett rá a csinos fiatalemberre. - Gyilkos? - kérdezte. vergahl egy pillanatig fájdalmas arccal meredt a gnóm nore, aztán megemelte a kardját. Rochos csak erre várt. Ballal egy oldalvágást csinált, s amíg Torre odakapta a kardját, jobbjával beszúrt a védtelenül maradt szívre. A gyilkossággal vádolt férfinek csak annyi ideje maradt, hogy hanyatt vesse magát, a tor hegye így is érintette a borét. `Remélem, ez nem mérgezett… ` - nyögött fel Torre, aztán máris félre kellett gurulnia a szakállas bandita taposó lába elol. - Én lennék gyilkos?! - kiáltott fel Torre. - Hiszen TE gyilkoltad meg Llana szolgálóját!

- Nem kár egy gnóm szukáért! - röhögött fel Rochos, mialatt lehajolt, hogy Vergahlba mártsa a torét. A városi ficsúr azonban elkaszálta ellenfele lábát, mire a nagytestu Rochos akkorát zuhant, hogy a föld beleremegett. Vergahl fekvo helyzetébol lendületet véve pattant talpra, s mialatt elhajolt egy kamur lándzsa elol, még arra is volt ideje, hogy a kardját felkapja a földrol. - Ez tetszik nekem! - rikkantotta, megmámorosodva a harc hevétol. Fél szemmel látta, hogy kamur már nincsen lábon a tisztáson. A haliborai városi orség tagja, Pommerance, most szúrta le az utolsót. Tsok már javában fosztogatta a földön hevero vademberek tetemeit, míg Sohonz némán, karba tett kézzel, összehúzott szemmel meredt Torréra. Lassan Rochos is feltápászkodott, Vergahl pedig rádöbbent, hogy talán nagyobb kutyaszorítóban van, mint amikor a kamurok vették körül.

- No, akkor kezdjük azokat a fejeket. - dörmögte Sohonz. Tsok felé intett: - Vágd le a fokamur fejét! - a többiek felé pedig magyarázólag csak ennyit mondott: - Sokat ér egy ilyen kidíszített fej. A legközelebb eso városokban szívesen fizetnek, ha az ember bizonyítani tudja, hogy kamur fokolomposokat irtott ki.

Tsok odalépett a földön hevero Quronhoz. Letérdepelt melléje, s szakszeru mozdulattal emelte meg a fejet, hogy egyetlen késmetszéssel elválassza azt a nyaktól. A kamur felnyögött. Tsok arca hirtelen vicsorba rándult, ahogyan mozdulata elakadt, mert valaki megragadta a kést tartó kezét. Félig hátrafordult, s Vergahl haragos tekintetét látta maga fölött. - Nem fogod levágni a fejét! - jelentette ki Torre. Az ork elengedte a magatehetetlen Quront, s felugrott. Gonoszul, alulról felfelé mérte végig a harcost.- Mit nem! - vakkantotta. - Te nem beleszólsz! - Torrét azonban vakmerové tette az életveszély. - Elobb velem kell leszámolnod, ha akarsz valamit! No gyere csak, te béka! - Az ork felmordult a sértés hallatán.

- Ebbol elég! - szólt közbe Sohonz. - Nincs idonk erre, amikor nyüzsög az erdo a vadaktól! Kapd el a ficsúrt, addig én levágom a kamur fejét! Gyerünk!

De már semmire sem maradt idejük. A tisztást hirtelen ellepték a fekete vademberek. Pillanatok alatt fürtökben csüngtek Sohonzon, Rochoson és Tsokon, a három legnagyobb termetu idegenen. Pommerance is eltunt három rohamozó kamur mögött. Vergahl is azon vette észre magát, hogy ketten, két oldalról tartják sakkban hosszú lándzsákkal. Tudta, ha csak megemelinti a kardját, a szúrófegyverek belé szaladnak.

- Ot hagyjátok! - csattant fel hirtelen a parancs. Quron már újra talpon volt. Igaz, kicsit bizonytalanul állt még a lábán, de testtartása akkor is tiszteletet parancsolt. - Életet életért! - mondta, s Llanára mutatott. - Vele együtt elmehetsz, harcos! - A Vergahl mellett álló két vadember leengedte a lándzsáit. De Quron még nem fejezte be.

- Vedd ezt a karkötot. Ha a kamur nép állná utadat, csak mutasd meg nekik. De figyelmeztetlek, harcos. Még egyszer ne lássunk meg itt, a hegyeinkben!

Ezalatt Sohonz lerázta magáról támadóit, és szégyen ide vagy oda, futásnak eredt. Tsok hamarosan követte a példáját. Rochost azonban úgy ellepték a vademberek, hogy mozdulni sem tudott.

- Folytatódik a vadászat! - rikoltott fel hirtelen Quron, s a szakállas elott termett. Az elkerekedo szemekkel nézte, hogy a kamur felemeli lándzsáját. - Ne. Neeee….!

- Gyerünk! - szólalt meg Vergahl, és magával vonszolva Llanát, gyors léptekkel elhagyta a tisztást, mielott a kamur vezér meggondolja magát. Pár lépés után mégis visszafordult. -Mit csinálsz? - kérdezte ijedten Llana. De a harcos csendre intette, majd szívdobbanásnyi ido elteltével Pommerance-szal együtt tért vissza. A városi orség tagjai még tapogatta elszenvedett sérüléseit, s láthatólag csodálkozva figyelte Vergahlt.

- Hidd el, Pommerance, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan azt Pulveris tanácsos elmondta nektek. Ha velem maradsz, ameddig az erdoben bolyongunk, akkor a kamurok részérol nem érhet bántódás. És el tudom mesélni neked, hogyan is történt valójában aznap éjjel, ott Pulveris házában …

A három alakot, a harcost, a városi őrség tagját és a gnóm nőt, hamarosan elnyelte az erdő. De még sokáig hallották a vadászok egymást hívó szavait, s összerezzentek, mikor a távolból halálsikolyt sodort feléjük a szél.

 

2000.10.31.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása