Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Andrew Field: Merani szív

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Andrew Field: Merani szív

Freddy Hutcher és Andrew Field ötleteibol írta: Andrew Field

1.

A clastrum ajtaja nyikorogva tárult fel, és bentrol édeskés, dohos szagot söpört ki a szél. A kapuban álló két komor tekintetu férfi gyomra minden bizonnyal felfordult, ahogyan orrukba csapódott a buz, de arcizmuk sem rándult. Ránéztek a hajlott hátú, kopott ruhás emberkére, aki visszatekintett rájuk. - Jöjjetek! - mondta csendesen. A férfiak követték a városi alkalmazottat. Végigvonultak a bejárati kaput a clastrum fotermével összeköto hosszú, egyenes folyosón, s ahogyan közeledtek a nagy csarnokhoz, úgy erosödött az állott, édeskés szag. A kopott ruhás fel sem nézve sietett át a nagytermen, ahol több, hasonló ruhába öltözött fickó éppen valamiféle szertartást készített elo. Ketten illóolajat öntöttek a terem közepén álló oltárra, egy harmadik pedig ócska borökkel törölgetve a márványtömböt, próbált meg eltüntetni néhány furcsa, sötét színu foltot. A két büszke tekintetu férfi pontosan tudta, milyen szertartást készítenek elo, de kívülrol semmi sem látszott abból, hogy mit gondolnak.

A terem végében kisebb ajtó következett. Belépve egy újabb folyosóra jutottak, ez azonban már nem volt olyan magas, olyan félelmetes, mint amin a nagyterembe jutottak. Mennyezetét olyan alacsonyra építették, hogy a két férfinak az az érzése támadt, meg kell hajtani a derekukat ahhoz, hogy be ne verjék a fejüket. A folyosóról újabb ajtók nyíltak mindkét oldalon, és szemben is. A kopott ruhás kinyitotta jobbról a második ajtót, és tisztelettudóan megvárta, amíg a két büszke tartású férfi belép az ajtón.

A szoba nem volt nagy. Egyetlen kobol faragott emelvény állt benne. Az emelvényen egy holttest feküdt, fehér vitorlásvászonba burkolva. A kopott ruhás köhhentett egyet, majd megszólalt: - Ma éjjel tizenkét szerencsétlent küldünk tovább az Úton. O lesz az egyikük.

A két férfi egyike visszafordult, és tekintetét egyenesen az alkalmazottra szegezte. Az értett a szóból. Meghajolt, és kiment az ajtón, becsukva azt maga után. A két férfi magára maradt a holttesttel.

A férfiak közül az egyik sisakot viselt, a másik fényes aranypánttal fogta össze hosszú, fekete haját. A sisakos szólalt meg eloször.
- Mit gondolsz, Vallain?
- Kétség kívül o az.
- Gondolod, hogy a Szív titka veszélybe kerülhetett?
- Nem tudom. Segíts nekem, Clashton!

A két férfi közös erovel megfordította a testet. A Clashtonnak szólított férfi levette a falról az egyetlen fényforrást, a haloványan pislákoló fáklyát, majd övébol erszényt, abból finom port szedett elo, és a lángba szórta. A tuz erore kapott, és jobban megvilágította a szoba közepén álló emelvényt. A fénynél alaposan végigvizsgálták a fekvot, majd visszafordították a tetemet, és a vizsgálatot elöl is folytatták. Végül Vallain némán egy egészen apró, szederjes pontra mutatott, ami a hulla nyakán, jobb oldalon látszott. A két férfi egymásra nézett, és gondolataik egységességének bizonyítékaként szinte egyszerre bólintottak. Ismét Vallain szólalt meg.

- Ez egy tuvetobol származó tu nyoma.
- Igen. De nem lotték ki, mert akkor áthatolt volna a nyakon.
- Úgy van. A fickó fogta a tut, és nyakon szúrta vele Rachot.
- Mérgezett lehetett a tu.
- Igen. Rach pedig szokása szerint hullarészeg. Különben üvöltött volna a fájdalomtól. Vagy legalább védekezett volna. Gyerünk! Nincs vesztegetni való idonk.
- Úgy gondolod, Vallain, hogy veszélybe kerülhetett a Szív titka?
- Nem tudom, Clashton. De azt hiszem, nem kockáztathatunk.
Clashton az ajtóhoz lépett, és koppantott kettot. Az alkalmazott újra megjelent. Clashton meroen rászegezte a tekintetét.
- Még egyszer ismételd el nekem, mi lesz a sorsa ennek a testnek?
- Ugyanaz, uram, mint mindegyik bugrisnak, akinek nincsen családja, és a városban pusztul el...
Nem folytathatta, mert Vallain felmordult:
- Vigyázz a szádra, szolga! Akirol beszélsz, valaha a Merani Gárda tagja volt!

Az alkalmazott szinte összetöpörödött a váratlan hírtol. Errol a csavargóról, akit alkoholban és a saját hányadékában henteregve találtak, és fél napon keresztül kellett mosdatni, amíg meg lehetett maradni a szagától a nagy közös gyujtoben, errol a holtról aztán nem gondolta volna, hogy a Gárda tagja volt. A szolga agyán egyetlen pillanatra végigfutott, hogy hová múlik el a dicsoség. Az irigyelt és rettegett Gárda egyik tagja lám, milyen nyomorultul végezte. A város pénzébol fogják utolsó útjára küldeni, mert senkije sincsen, aki fedezné a temettetés költségeit. Ezt gondolta hát a kopott ruhás szolga, de már mást mondott:

- Bocsáss meg, uram! Úgy fogalmazom meg gondolataimat, hogy ne sértsem meg valamikori bajtársatokat. Szóval, az történik ezzel a nemes holttesttel is, mint azokkal, akiknek nincsen rokonuk, hogy eltemesse oket. Meran városának pénzén, tizenegy másikkal együtt halotti máglyára tesszük, elégetjük, és porát a clastrumunk alatti katakombában helyezzük el egy faládikában.

- Mikor történik ez?
- Ma éjjel, uram, hogy a vastag füst ne zavarja meg a város nyugalmát.
- Rendben van. Végeztünk. Vezess ki minket.

A clastrum nyomasztó, szürke épületébol kilépve a két férfi tovább tanácskozott, mialatt Meran városának utcáin a Gárda kaszárnyája felé tartottak.
- Mit tudunk még, Clashton?
- A kocsmárost és a felszolgálót kihallgattuk. Találtunk még másik két fickót is, igaz az egyikük ork, de nincs okunk azt gondolni, hogy nem mondta el az igazat. Rach aznap nem egyedül üldögélt. Magas, eros, csontos kalandozó fizetett neki. Ruházata, fegyverzete az, amit minden kalandozó visel. Mégis van egy nyom, amin elindulhatunk: haja olyan fekete volt, akár a tiéd, és két oldalán egy-egy hófehér varkocs díszítette.
- Értem. Nem ismeros az az alak, akit leírtál. Tudunk még róla valamit?
- Azt tudjuk, hogy két nappal ezelott elhagyta Merant.
- Akkor egy jó lóval akár már ott is lehet a Szentélynél...nos, nem baj, jó Clashtonom. Ha igazunk van, és Rach tényleg a Szív miatt halt meg, akkor sem szabad nyugtalankodnunk. Holnap reggel jómagam pár újoncot vezetek fel a Szentélyhez, hogy átessenek a Beavatáson. A fickó, akit keresünk, nem juthatott be a Kulcs nélkül. Ha még mindig ott lesz, akkor leszámolunk vele. Hacsak még nem számoltak le vele a Szívet védelmezo erok...
Idoközben a két férfi a kaszárnyához ért. Az or tisztelgett a két tisztnek, majd tisztelettudóan megszólította oket.
- Vallain százas úr! Személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr parancsolta meg, hogy amint visszaérkezel, azonnal jelenj meg a színe elott, Clashton ötvenes úrral együtt.
Vallain bólintott, és társával együtt a Nagyúr fogadóterme felé irányította lépéseit. Cabalhor személyi szolgája az ajtó elott megálljt intett nekik.
- Egy lépést sem tovább, Vallain százas úr!
- Félre az útból, Pocok! Üzenetet kaptam a Nagyúrtól.
- Pontosan tudom, Vallain százas úr, hogy a Nagyúr milyen utasításokkal látott el. Várnod kell. És a nevem Pot Coon.
- Én meg azt tudom, Pocok, hogy hogy hívnak. És azt, hogy a parancsom: azonnal megjelenni a Nagyúr színe elott.
Kicsapódott az ajtó, és egy magas, osz hajú férfi viharzott ki rajta. Ruházata mutatta, hogy Meran legnemesebb családjainak sarja lehet. Nyakában fényes, kerek pecsét világított. Osz szakáll keretezte arcát, azt az arcot, amelyet sok régi vihar tépett barázdásra. Világoskék, gyakran vidám szemei most szikrákat szórtak. Még egyszer visszafordult az ajtóból, és hangosan, parancsoláshoz szokott hangon szólt vissza a szobába:
- Nem mondom még egyszer, Trayo! Ismersz, nem szoktam hozzá, hogy bárki is ellentmondjon nekem. Reggel itt lesz az emberem. És te el fogod küldeni ot is a transzporttal.

Az osz férfi becsapta az ajtót. Hidegen végigmérte a kint álló három, megdöbbent embert, azzal elhagyta a kaszárnyát.
- Ki volt ez? - kérdezte Clashton.
- Te nem ismered Meran igazi urát, paar Maalthiirt? - kérdezte gúnyosan Vallain. - Pedig mindenki tudja, hogy nem a királyi kormányzó, hanem Maalthiir kezében futnak össze a szálak. Ahogyan ez a hólyag fütyül, úgy táncol Meranban mindenki.
- Nem mindenki! - figyelmeztette Pot Coon. - A Nagyurat nem tudja meghajlítani, akármit is tesz...
További eszmefuttatásra nem volt ido, mert valaki ismét feltépte az ajtót, és ott állt személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr, a Merani Gárda foparancsnoka. Eros, vörös bajsza szinte úszott a levegoben, zöld szemei szikrákat hánytak, ugyancsak vörös, kócos, rendezetlen haját neki is olyan hajpánt fogta össze, akárcsak Vallainét, csak az o pántja jóval díszesebb volt. Hatalmas termetu, gyors, ravasz, félelmetes híru harcosnak ismerte mindenki. Vastag, vörös szorrel benott kezével most tajtékzó dühvel mutatott Vallainra.
- Végre tudott idot szakítani a százas úr, hogy engedelmeskedjen a parancsomnak, és megjelenjen elottem?! Köszönöm!

A két katona nem szólt egy szót sem. Ismerték már jól a parancsnokukat. Cabalhor Nagyúr mindig gondoskodott a katonáiról. Valamennyi katonáját személyesen ismerte, sot amelyiküknek családja volt, ott valamennyi családtagot is, még ha a legfiatalabb újoncról volt is szó. De ha dühös volt, nem lehetett vele ellenkezni, mert azzal csak olajat öntött az ember a tuzre. A hatalmas, vörös ember fújt egyet, mintha kiengedné a gozt, aztán intett.
- Befelé! Te meg, Clashton ötvenes úr, vedd már le a fejedrol azt az idétlen sisakot!
A parancsnoki szoba puritán egyszeruségrol tanúskodott. Egy fából ácsolt, hatalmas asztal foglalta el a legnagyobb részét, körülötte egyszeru székekkel. A sarokban kis imahelyet alakítottak ki, ahol a parancsnok Xarronhoz, a harci erények istenéhez imádkozhatott. A falra egy singell borét akasztották, melyet az állat koponyájával együtt tartósítottak. Ez a hatalmas, hófehér szorméju vadállat a Gallagherben élt. Mesélték, hogy maga a Nagyúr ölte meg késsel, még fiatalabb korában. Most a bor pihenohelyül szolgált, ha Cabalhor Nagyúrnak valami miatt itt kellett töltenie az éjszakáját.
Vallain és Clashton (ez utóbbi immár a kezében tartva sisakját) tisztelettudóan megálltak az asztal elott, ami mellé a Nagyúr leült.
- Ez az istentelen Maalthiir kiszívja az agyamat is! - morogta a Nagyúr, aztán a katonáira nézett. - Nemrégiben érkezett Tsanból ez a levél. Postagalambbal küldték, ahogyan az szokásos. Begyujtöttek ismét néhány olyan alakot, akiknek a merani börtönökben a helyük.

Nem kellett magyaráznia. Mindkét katonája tudta, hogy Merannak van egy megállapodása Tsannal, a néhány napi lovaglásra fekvo városkával. Tsan valamikor ugyanannak a városszövetségnek volt a tagja, mint amelynek élén Meran állt. Ezekbol az idokbol maradt vissza a tsaniakban Meran feltétlen tisztelete és félelme. Azóta is követték azt a gyakorlatot, hogy a Meranból Tsanba szökött gazfickókat, melyekrol Meran postagalamb útján küldött listát a tsani városparancsnoknak, idorol idore átadták a Merani Gárdának.
- Ami titeket érdekelhet az az, hogy a foglyok között van egy magas, hollóhajú kalandozó is, akinek a halántékát mindkét oldalon fehér hajfonat díszíti.
Vallain és Clashton megélénkültek, de örömüket nem mutatták ki.
- Nagyúr, ez az az ember, aki Rachot megölte.
- Megölte? Úgy! Szóval jól sejtettük.
- Igen, Nagyúr! - Vallain röviden beszámolt arról a felfedezésrol, amit Clashtonnal együtt a clastrumban tettek. A parancsnok, mialatt a beszámolót hallgatta, rossz szokását követve a szája csücskével elkapta a bajsza végét, és elgondolkodva rágcsálni kezdte.
- Azt hiszem, Vallain százas úr, ezúttal a szerencse hozzánk szegodött. Hála legyen érte Fehial istenségnek. De nem engedhetjük ki a markunkból ezt a lehetoséget. Ezt a fontos rabot te hozod ide nekem, Clashton ötvenes úr! Ha ideért, a kínzókamrákban ki fogjuk belole szedni, mit tudott meg attól a szerencsétlen, elzüllött alaktól, és mit nem. Vallain százas úr, te az öt újonccal együtt, akiket a Szívhez akartál vezetni, elkíséred Clashton ötvenest Tsanba, visszakíséred ide, és amint Clashton ötvenes és a rab beléptek Meran kapuján, azonnal vezeted tovább az embereidet a Szentélybe, a Beavatásra.
- Értettük, Nagyúr!
- Menjetek! És holnap hajnalban, a szokott idoben indulás. Ohó, várjatok csak! Még egy gondomat meg kell oldanotok.
- Parancsolj velünk, Nagyúr! - mondta egyszerre Vallain és Clashton. Kiképzésük alatt beléjük ivódott a Nagyúrban vetett feltétlen hit, és ennek a nagyszeru harcosnak az imádatig meno csodálása. Cabalhor nemcsak jó harcos volt, hanem a maga faragatlan, durva módján eddig a Gárda fo védelmezoje is. Sokan pletykálták, hogy mióta paar Maalthiir vette a kezébe az irányítást Meranban, azóta a Gárda megszüntetése szinte állandóan napirenden van. A Gárdát, amely a hagyományos merani értékrendet vallotta, a katonás erényeket, a huséget, az önfeláldozást és a bátorságot, bizony nem nézte jó szemmel paar Maalthiir. Saját, külön hadsereget szervezett, és tartott fenn a Merantól nem messze eso hatalmas várkastélyában, és azt szerette volna, ha Meranban is ez a zsoldossereg veszi át a város védelmét. Akaratának Cabalhor Nagyúr vezetésével a Tíz Paar tanácsa egyenlore még ellenállt. Okként azt hozták fel, hogy a Merani Gárda szervezett, fegyelmezett, s különleges harci képességeket csillogtat, olyanokat, mint a környéken sehol senki más. Maalthiir valahonnan megtudta, hogy ezekkel a képességekkel talán a Beavatás ajándékozza meg a Gárda tagjait. Az a különleges ceremónia, amelynek során az újoncokból a Gárda teljes jogú tagja válik. És mióta ezt Maalthiir tudja, azóta követeli, hogy a Nagyúr ossza meg vele a Beavatás titkát. Eloször szépszóval próbálkozott, de Cabalhor Nagyúr rá sem rántott a megígért jutalmakra. Késobb eldurvultak paar Maalthiir módszerei, mint arra a mai hangos szópárbaj is példa volt. Emiatt volt még egy problémája a Nagyúrnak, de erre a problémára tudott biztos gyógymódot.
- Hallhattátok paar Maalthiir szavát. Holnap reggel veled, Vallain százas úr, el akarja küldeni egy emberét, aki végignézi a Beavatás szertartását. Ha nem sikerül elhitetnem Maalthiir-ral, hogy Tsanba mentek foglyokért és vissza, akkor útközben el kell tennetek az útból Maalthiir emberét. A Szív titkára nem derülhet fény.
- Értettük, Nagyúr! Parancsod szerint cselekszünk! - mondta ismét egyszerre a két tiszt.
- Én magam fogok gondoskodni a fickóról. - erosítette meg külön is Clashton.
- Tudom, hogy számíthatok rátok, mint minden egyes katonámra! - Egy pillanatra elborult a Nagyúr homloka, ahogyan Rachra gondolt. A szerencsétlen ördög. Hogyan is történhetett meg, hogy amikor kiöregedett a Gárdából, ilyen mélyre süllyedt? Ki tudja. „Jobban kell gondoskodnom a katonáimról!”, döntötte el Cabalhor. - És most menjetek. Készüljetek fel a holnapra!

2.

A két or megpróbált katonásan állni, de Clashton magában csak csürhének nevezte oket. Fegyvereik rendezetlenül, ruházatuk minden átgondoltság, harci praktikum nélkül csüngött rajtuk. Ahogyan hosszú lándzsájukat markolászták abból kitunt, hogy egy esetleges támadás esetén nem sok hasznukat lehetne venni. A parancsnokuk valamivel katonásabban festett, látszott rajta a sarzsiban lehúzott több év, de az is, hogy nem Meranban szolgált. Tsan nem adott különösebb munkát katonáinak, legfeljebb a rendfenntartást. Bár inkább azt is a szórakozó-negyedben élo vállalkozók, kocsmárosok, iparosok teremtették meg magamaguknak, saját fizetett zsoldosaik segítségével. Tsanban vidám, állandóan hömpölygo tömeg múlatta az idot a rengeteg aprócska kocsmában, nyilvánosházban, fogadóban, és még ki tudja milyen, szórakozást nyújtó helyeken. Tsan volt az utolsó „civilizált” hely, mielott az ember az Éjföldre tette volna a lábát, hogy a sötét híru Houluba, vagy a gogös Meranba indulna. Tsant a polgárai éppen ezért a szórakozás és szórakoztatás városává tették, s ez a város teljes szervezetén meglátszott. Clashton úgy érezte magában, hogy ez a város rátelepszik, és kiszívja minden erejét. Katonás neveltetése elutasította azokat az élvezeteket, melyeket ez a város nyújtani tudott volna neki. Most pedig mindemellett csak a feladatára koncentrált.

Tsan városi fogházából Clashton szerint csak az nem szökött meg, aki nem akart. Impozáns épület volt ugyan, de a nyomába sem érhetett a hasonló célú merani intézménynek. Nem voltak benne pincék, csak az egyemeletes ház földszintjén és emeletén helyeztek el cellákat. Az emelet egyetlen hosszú helyiségbol állt, ebben kerítették el eros farácsokkal magukat a cellákat. Négy cellát számolt meg Clashton az emeleten, ezek bármelyikében nyolc-tíz csirkefogó is elférhetett. Most a legutolsó elott álltak hatan. A két or, az orparancsnok, Vallain százas úr, Clashton és egy szúrós szemu fickó, bizonyos Tragoine. Ezt az embert ültette a nyakukra paar Maalthiir, aki persze véletlenül sem hitte el, hogy Vallain, Clashton és öt emberük csak Tsanba mennek, egy szokásos fogolytranszportért. Tragoine borpáncélt viselt, szorös kezében buzogányt lóbált. Lógó, hosszú bajusz különböztette meg mindannyiuktól. Az öt újonc, akikkel ideérkeztek, a fogház elott várakoztak.
A foglyok hatan voltak. Clashton azonnal észrevette a magas, eros testalkatú, hollófekete hajú harcost. Két fehér varkocsa szinte világított a helyiségben. A többi ötre alig pazarolt figyelmet. Volt ott egy törpe, két átlagos alkatú ember, egy ork, és egy koszos, koszlott kobold. Valamennyien Meranban okoztak valamilyen galibát, loptak vagy verekedtek, s a merani igazságszolgáltatás elol menekültek el. No hiszen, Tsanba nem jó helyre jöttek. Nem tudták, hogy Meran és Tsan között rendszeres, postagalambokkal történo üzenetváltás van, amely során Meran leírja mindazokat a gazfickókat, akiket szeretne saját börtöneiben látni. Ugyanilyen üzenetváltás muködött Houlu és Meran között is, bár az utóbbi idokben, a feszülté váló diplomáciai kapcsolatok miatt a hoului transzportok szüneteltek.
A városi orség két tagja kiterelte a foglyokat a cella elé. Mindannyiuk lábán neház kövekkel súlyosbított béklyó volt, melyeket most könnyebb úti béklyókra cseréltek. Mind a hat fickó kezét megkötözték, s egy hosszú szíjjal egymáshoz láncolták oket, hogy csak libasorban tudjanak haladni. Clashton megragadta a szíj elejét, és megindult a menet. Odakint, az orház elott csatlakozott hozzájuk az öt újonc is, akik szabályos harci alakzatban fogták körbe a szállítmányt. Vallain és Tragoine a sor elején poroszkáltak. Így hagyták el Tsan városát.
Ahogyan a horizonton végleg eltuntek Tsan falai, Vallain megállította a menetet. Tragoine kérdo tekintetének kereszttüzében kiválasztotta a rabok közül a fehér varkocsút. Clashton elovett egy látszólag egyszeru, eros borbol készült, vékony fémszálakkal átvert szíjat, amelyre rejtélyes jelekbol furcsa ábrákat hímeztek. A szíj mindkét végén egy-egy karperec látszott. Clashton megragadta a fehér varkocsú harcos bal kezét, és belecsúsztatta a karperecbe. A furcsa ékszert egy kattintással rögzítette. Azután elore nyújtotta a jobb kezét, s Vallain arra erosítette a szíj másik végén lévo karperecet. Ezt is gondosan bezárta. A bilincset nyitó arany kulcsocskát Clashtonnak adta, aki azt vékony borszíjon a nyakába tette. Ahogyan mindkát karperec a helyére került, Clashton érdekes, furcsa zsibongást érzett egy pillanatra a csuklójában. Aztán elmúlt az érzés.

Ezzel megváltozott a menet. Elöl továbbra is Vallain és Tragoine poroszkáltak. Mögöttük Clashton és a fehér varkocsú harcos meneteltek, majd egy katona, aki a kezében tartotta a többi öt foglyot vezeto szíjat. A rabokat a másik négy katona vette körbe továbbra is. A sor elején Tragoine megszólította Vallaint.
- Mit csináltatok?
- Ez a legveszedelmesebb fickó mind között. - válaszolta Vallain. - Külön orizetbe vesszük. A társam csak rá vigyáz majd. Én pedig - fordult hátra a nyeregben, és egyenesen Clashton szemébe nézett - átvállalok minden más feladatot tole.
Clashton bólintott, jelezve hogy megértette, mire gondol a társa. Innentol kezdve neki csak a fehér varkocsú legyen a gondja, Tragoine gondját majd Vallain rendezi le.
- De miért kellett külön béklyót tenni rá? És ráadásul ez sokkal gyengébbnek tunik, mint a korábbi volt. - erosködött tovább Tragoine.
- Ez egy lélekbéklyó. - szólt csendesen Vallain.
Hátrébb a sorban nem lehetett hallani, mirol beszélgetnek az élen poroszkáló lovasok. Az egyik fogoly, egy fiatalos külseju ember férfi, megpróbált szóba elegyedni a többiekkel.
- Kik ezek itt, és hová visznek minket? - kérdezte. De nem akart neki senki válaszolni.
- Mondjatok már valamit...Hé, te ork! - megrángatta egy kicsit a szíjat, ami az elotte meno orkhoz kötötte. Az foghegyrol kaffantott neki vissza:
- Halgass, te!
- Kik ezek?
- Elég legyen. Ha éppen tudni akarod, Meranba visznek minket vissza. Én sok dologra vágyok, de erre nem!
- Meranba? - a fickó hangja elhalkult. Biztosan végiggondolta, miért kellett onnan elmenekülnie. - Én csak egy kis gyümölcsöt loptam a piacon. Mi bajom lehet?
- Hah! Hallod ezt, Krogge? - röhögött az ork. - Csak lopott! Mi baja lehetne?!
- Levágják a kezedet, barátocskám! - visította a fiatal fickó háta mögött a törpe, akit ezek szerint Krogge-nek hívtak. Meranban a lopást így büntetik! De te sem leszel már sokáig ilyen vidor, Grochorr! - dobta vissza a labdát az orknak. - A nok elleni eroszakot sokkal szigorúbban veszik!
- Felnégyelnek, nem vitás! - mondta egykedvuen az ork. - Hacsak nem történik addig valami...
- Csend legyen! - rikoltott rájuk az egyik or, és lándzsája boldogabbik végével lecsapott a törpe hátára. Krogge felvinnyogott. Az or igazságos típus lévén adott az orknak is, aki vérfagyasztó üvöltést hallatva fordult az or felé, már amennyire a béklyóktól tudott.
- Megjegyeztelek magamnak, te rohadék! - sziszegte fenyegetoen. De az ütéseket egyébként fel sem vette.

Csendben teltek az órák. Az út sokkal lassabban fogyott, mint azt Clashton remélte, hiszen idefelé lovaikat ütlegelve, eros vágtában érkeztek, míg visszafelé gyalog terelték a rabokat. Ahogyan leszállt az éj, és a kis csapat elvackolta magát, a fehér varkocsú harcosnak feltunt, hogy Clashton nyugodtan, mozdulatlanul ül, anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jele látszana rajta.
- Aludj csak. Van itt elég or, hogy ne szökhessek meg.
- Ugyan. Csak nem hiszed azt, hogy leveszem rólad egy pillanatra is a szememet? - Ahogyan Clashtonra nézett, a fehér varkocsú tényleg nem képzelhette ezt.
- Engem Tombolónak hívnak. Benned kit tisztelhetek? - Próbált meg más irányból közeledni a fickó. De Clashton nem válaszolt. A rab tovább próbálkozott.
- Legalább azt áruld el, hogy mivel vádoltok! - Ezt már Clashton sem hagyta szó nélkül.
- Ismersz egy Rach nevu embert?
- Nem.
- Nem ittál vele együtt a Parti Fekély nevu rozzant lebujban?
- Parti Fekély? Soha nem is hallottam ezt a nevet.
Clashton a férfi szemébe nézett. És ott olyasmit látott, ami egyáltalán nem tetszett neki. Keménységet. Elszántságot.
- Rach a barátom volt. Legyen elég ennyi.
Furcsa módon Tomboló nem kérdezett többet. Elnémult, és ez a némaság többet mondott minden beismero vallomásnál. Clashton tudta, hogy ez a fickó ölte meg a valamikori gárdistát. A fehér varkocsú elhelyezkedett, már amennyire a lélekbéklyótól tudott, és hamarosan mély álomba merült.
Ezalatt Vallain és Tragoine is váltott pár szót.
- Látom a nyakadban azt a kristályt. Valami ereklye? - kérdezte Tragoine.
- Nem akarok errol beszélni. - Válaszolta Vallain.
- Nem vagy valami beszédes. - jegyezte meg paar Maalthiir embere. - Pedig egy hajóban evezünk. Meran biztonsága a te érdeked, meg az enyém is. Paar Maalthiir terve nem az, hogy megszüntesse a Gárdát, hanem hogy megerosítse.
- Lehet, hogy a te fejedben ez van, Tragoine. Maradj meg ebben a hitben.
- Gyönyöru ez a kristály. Honnan van egy magadfajtának ilyen értékes holmija? - erosködött tovább Tragoine.
A kristály valóban gyönyöru volt. Vörösben fürdo rubinkövet foglaltak aranykeretbe a mesterek, akik minden bizonnyal törpék lehettek, erre utalt az arany megmunkálásának finom vonala. A rubinko emberi szívet formázott, amely (ha az ember sokáig nézte) úgy tunt, mintha valódi szívként dobogna. Vallain nem viselte kihívóan ezt az ékszert, és éppen eléggé dühítette, hogy Tragoine mégis észrevette, és szóvá tette.
- Osi atyai emlék. - Hárította el a további kérdezosködést. - De most már aludjunk, Tragoine, mert holnap hosszú út áll még elottünk!
Látszott paar Maalthiir emberén, hogy szívesen kérdezosködött volna tovább, de nem akart ujjat húzni a csoport vezetojével. Inkább intett egyet a kezével, levette a lova nyergéhez erosített, összetekert, száraz bort, leterítette a földre, aztán ráheveredett. Pillanatok múlva hangos szuszogás bizonyította, hogy a férfi elaludt. Akkorra már aludt a tábor nagy része, csak egy katona vigyázott. Huvös volt az éjjel. A távolból prérifarkas üvöltését hordta körbe a szél. Aztán lassan-lassan élesebbé váltak az árnyékok. Az or már régen felébresztette társát, és jómaga elaludt, majd ez az or is felkeltette a soron következot. A többiek, orök, rabok vegyesen, hortyogva, szuszogva aludtak borökön, a földön, ki hogy tudott. A társaságból csak Clashton ült nyugodtan, egykedvuen, mintha magába fordulna, és egy belso hangra figyelne. De valójában érzékszervei élesen kutatták a környezetét, feladatára koncentrálva. Egy darabig a sisakját tisztogatta, fényesítette, aztán csak ült, és a semmibe meredt. Így érte a reggeli nap sugara.

Vallain szusszantott egy nagyot, aztán hirtelen felült. Néhány pillanatig maga elé bámult, aztán megrázta a fejét, és éles, kutató pillantással körbenézett. Tekintete találkozott a Clashtonéval, pici bólintással üdvözölte társát, aztán felállt, még nyújtózkodott egyet, és ébresztot kiáltott. Az orök katonai kiképzésüknek köszönhetoen szinte azonnal talpon teremtek. A foglyok nehezebben tértek vissza az álmok földjérol, talán ragaszkodtak azokhoz az álomképekhez, melyekben szabadon élhettek, és nem fenyegette oket sötét árnyékként Meran haragja. A gárdisták azonban szóval, s ha kellett, rugdosással térítették át erre a világra az alvókat, és hamarosan menetkészen állt a csapat.

Clashton végiggondolta az útjukat. Ma estére már látni fogják Meran tornyait, és holnap megérkeznek a városba. Ma éjjel tehát Tragoine-nak meg kell halnia. Nem tudott szót váltani errol Vallainnal, de bizton remélte, hogy társa meg fogja tenni, amit elvárnak tole. Aztán a Szívre gondolt. A szent helyre, fent a Gallagher hegységben. Visszaemlékezett, milyen csodának tunt, amikor ot avatták ott gárdistává. Ahogyan megállt az oltár elott, és a Szív hatalma megérintette a lelkét. Még órák múltán is ezen töprengett. Gondolataiból Vallain kiáltása ragadta ki. A Merani Gárda százasa elore mutatott és jobbra, az Orlánc-dombság vonulatai felé. Clashton is odapillantott, és egy pillanatra összeszorult a gyomra a felismeréstol. A felismeréstol, hogy útjuk itt befejezodött.
A dombokról egy nagy ork horda ereszkedett lefelé. Lehettek akár negyvenen is, és annyira közel a csapathoz, hogy a fegyvereiket, páncélzatukat is ki lehetett venni, sot a jó szemuek biztosan látták az elol trappoló fonök lándzsáján az ork törzsi jeleket is. Többségük borpáncélt viselt, kezeikben buzogányokat, fokosokat, lándzsákat tartottak. Kétrét görnyedve futottak, arcukon torz, vérszomjas vigyor ült. Clashton észrevette, hogy néhányuknál íjak is vannak. Ezek most megálltak, s nyílvesszot illesztettek az idegre. Amíg a többiek rohantak tovább a kis csapat felé, addig hat-hét nyílvesszo zúgott át a levegon. Az orkok nem voltak jó célzók, ráadásul a gárdisták kiképzése erre az esetre is vonatkozott, és amint a szándékot észrevették, azonnal fedezékbe húzódtak lovaik mögé, vagy egyszeruen csak a földre. De a nyílzápor még így is leterített egy katonát és egy rabot, s megölt egy lovat is.
- Fegyvert! Adj fegyvert! - üvöltött fel Clashton mellett Tomboló. Clashton felmérte a helyzetet. A lélekbilincs miatt a fogoly is az o, Clashton oldalán fog harcolni. De megéri-e a kockázatot, fegyvert adni ennek a veszedelmes embernek a kezébe? Úgy döntött, hogy nem.
- Nem kapsz! Most bíznod kell bennem!
- Több tucat ork van a nyakunkon! Minden eros karra szükséged lesz!
De Clashton hajthatatlan maradt. Bal kezével kirántotta övébol a kardját, suhintott vele egyet-kettot, és már készen is állt a harcra. Ezalatt az orkok elérték a kis csapatot.
Üvöltve vetették magukat könnyunek hitt zsákmányukra. A roham egy újabb, beavatásra kész gárdistát döntött le a lábáról. Vallain a hátát a Tragoine-éhez vetve harcolt. Egyik kezében rövid kardot, a másikban láncos buzogányt tartott, és keményen osztogatta a csapásokat. Tragoine most megmutatta, hogy o is legény a gáton. Lógó bajusza szinte szállt a levegoben, ahogyan buzogányával rendet vágott a rátámadók között. Behorpadt sisakok, bénán csüngo karok mutatták ütéseinek erejét. Clashton csak fél kézzel harcolhatott, de azzal ügyesen forgatta a kardot. Talán az orkok a bilincs miatt azt hitték, hogy rab lehet, mert kevesebben támadtak rá, mint Vallainra és a többi gárdistára. Közben újabb gárdista hullt el a kegyetlen ork lándzsák döféseitol. Az egyik ork a fogoly Grochorr mellett termett, és késével elvágta annak köteleit. A most már szabad ork, akit nok elleni eroszak miatt kellett visszavinni Meranba, felkapott a földrol egy könnyu kézi pajzsot, meg egy fokost, és azzal rontott a gárdistákra. Pontosan azzal került szembe, aki egy nappal korábban megverte ot.
- Most megfizetek! - hörögte Grochorr, és iszonyú erovel csapott le, félreütve a fiatal gárdista védekezésre emelt kardját, s betörve gyenge borsisakját is. A merani azonnal meghalt.
- Vagytok még?! - rikoltotta diadalmasan Grochorr. Körbenézett, és látta, hogy társainak Vallain legyurésében van szüksége segítségre. Tragoine már féltérden harcolt, mert egy ork nyílvesszo fúródott a lábába. És Clashton látta, hogy Vallain sem bírja már sokáig.
- Gyerünk! - kiáltott Tombolóra. A hatalmas termetu férfi bólintott, aztán váratlanul Clashtonra vetette magát. A bilincsnél fogva maga elé rántotta, s másik kezével kiütötte a kezébol a kardot. Clashton a szabaddá váló bal kezével hatalmas ütést mért Tomboló arcára, de az mintha fel sem vette volna. Jobb kezével többször gyomron vágta Clashtont, pontosan ott, ahol a borpáncél már véget ért. A merani összegörnyedt a kíntól. Érezte, hogy Tomboló jobb keze letépi a nyakáról a bilincs kulcsát.
- Nem! - kiáltotta, és ismét ütött. Minden erejét, elkeseredettségét beleadta az ütésbe. Tomboló hanyatt esett, magával rántva Clashtont is, de a kulcsot még esés közben is szilárdan markolta. A merani férfi ráesett, de érezte, hogy Tomboló ledobja magáról, akár a pelyhet. Clashton elott hirtelen megvilágosodott, miért nevezik a férfit Tombolónak. Fékevesztetten harcolt, nem kímélte sem magát, sem másokat. Mozdulataiból iszonyú ero és düh sugárzott. Máris felül kerekedett, és teljes testsúlyával ránehezedett Clashton mellkasára. A Merani Gárda ötvenese érezte, ahogyan a tüdejébol kiszorul a levego. Szemei elott tüzes karikák táncoltak. Semmit sem tehetett az ellen, hogy Tomboló a kulccsal kinyissa a bilincset.
- Hé te! Gyere csak ide! - hallotta. Küszködve oldalra fordította a fejét, és látta, hogy nem messze tole az a fiatal legény kuksol, aki azt mesélte magáról, hogy Meran foterén lopott valami gyümölcsöt. Egy ló fedezékében hasalt, s hogy, hogy nem, eddig megkímélte ot a csata heve. A csuklójára tekert borszíjnak már csak a cafatai lógtak rajta. Bizalmatlanul közeledett Tombolóhoz.
- Gyere ide! - ismételte meg a harcos. - Ne mondjam még egyszer!

A tolvaj odaért. A fehér varkocsú harcos megragadta a csuklóját. - Ne félj, nem öllek meg! - sziszegte. Aztán váratlanul a tolvaj csuklójára szorította a bilincs szabaddá vált végét. Egy kattintás a kulccsal, és az eszköz bezáródott.
- Téged sem öllek meg, merani! Jól küzdöttél, bátor harcos vagy. ÉN nem öllek meg. Majd elvégzik ezt ezek az ork kutyák! Engem különben is vár a Szív!
- Mire neked a Szív, Tomboló?! - kiáltotta Clashton. - Mit kezdhet a Szívvel egy magadfajta?
- Elárulom neked, merani, hogy gyerekkorom óta a Gárda tagja akartam lenni. De elbocsátottak hamar, s már nem jutottam hozzá a beavatáshoz. A Beavatásra van szükségem. Ezért kell nekem a Szív!
Tomboló felugrott. Clashtonnak minden tagja fájt, s csak nehezen tudott felkecmeregni a földrol. Még látta, ahogyan a fehér varkocsú félrelök egy rátámadó orkot, de aztán hirtelen közelebbi eseményekre kellett figyelnie. Vérszomjas, agyarakkal teli pofa jelent meg a szeme elott. Fiatal ork harcos lehetett, aki zsákmányra várt. Clashtonnak fegyvertelenül, ráadásul a rémült tolvajhoz bilincselve semmi esélye sem volt. Úgy zúdult a fejére a buzogány, mint Tilhuat isten csapása. Fájdalom hasított az agyába, aztán minden elsötétült a szeme elott.

3.

- Élsz, jóuram?
A kérdés távolinak és értelmetlennel látszott. Élet. Mi az az élet. És van-e értelme, ha az ember kudarcot vallott?
- Élsz-e, jóuram?
A kérdés sürgette. Megpróbálta kinyitni a szemeit, de azokon ólompecsét lehetett, mert meg sem mozdultak.
- Élsz még, jóuram?
Nyöszörgött valamit, amire hangos, lelkendezo felkiáltás jött válaszul. Olyan hangos, hogy belesajdult a füle.
- Ha élsz, jóuram, vedd le rólam ezt a béklyót, s menjen ki-ki útjára.
Clashton nehéz küzdelem árán résnyire nyitotta a szemeit. A világ vörösben kavargott körülötte, és még az a kevés fény is, ami beszüremlett a szemhéján keresztül, megsajdította a fejét. Felnyögött. Lassan eszébe jutottak a legutóbbi emlékek. Az ork támadás. A fiatal ork, aki leütötte ot. Elotte pedig... Tomboló!
Felült, akárhogyan is tiltakozott ellene az egész teste. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemeit. Az elobb a feje, most kemény, edzett lelke sajdult meg a látványra, ami körbevette.

Nem messze tole hevert az egyik fiatal, beavatásra váró gárdista teteme. Félig egy döglött ló alatt, rövid karddal a mellkasában, kitekeredett pózban feküdt ott. Nem messze onnan három rab, két férfi meg a Korge nevu törpe, rogyott össze az oket ért csapások alatt. Az ork Gorroch és a kobold rab nem volt sehol. Ahogyan Clashton látása kitisztult, odébb meglátta Tragoine holttestét is. Mellette pedig...
- Vallain! Jó barátom, és mesterem! - nyögte. A Merani Gárda százasa körül kisebb buckában hevertek az ork hullák. Vallain nem adta meg könnyen magát, de a túlero végül legyurte ot, miután Tragoine megsebesült, és már nem tudták egymás hátát védeni. Clashton megpróbált talpra állni, de csak szánalmasan négykézlábra sikerült. A szabad bal kezével megtapogatta a fejét. Sisakja a helyén volt, bár nagy horpadást tapogatott ki rajta. Mégis úgy tunt, a sisak védte meg az életét.
- Az osi sisak... - motyogta maga elé, aztán rászólt a tolvajra, aki mindeddig csendben figyelte feleszmélését. - Segíts... segíts talpra állnom!
Az készségesen emelte meg, már amennyire tudta, a meranit. Clashton tántorogva megállt, aztán Vallain felé indult. Jobb kezével türelmetlenül megrántotta a bilincset, ezzel jelezve a tolvajnak, hogy igyekezzen. Ahogyan odaért a százas holttestéhez, térdre rogyott. Néhány pillanatig szomorúan nézte Vallain mozdulatlan arcát. Nem látszott, hogy szenvedett volna halálában. Arca nyugodt és mozdulatlan volt. De a nyakánál csúnya sebhely látszott, a feje pedig valóságos vértócsában nyugodott. Clashton életjelek után kutatott, de be kellett látnia, hogy Vallainból végleg elszállt a lélek. Benyúlt a halott páncélja alá, de a keze hiába kutatott.
- Elvitte a kulcsot! - nyögte Clashton.
- Kulcsot? - kérdezte tisztelettudóan a tolvaj. - A bilincsünk kulcsára gondolsz, jóuram?
- Nem. A szentély kulcsára.
- Szentély?
- Eh, hát a Szív szentélye! Nem hallottad, mit mondott Tomboló, mielott megszökött volna? A szentélybe megy!
- Szív szentélye? Ne haragudj, jóuram, de egy szavadat sem értem.
- A Szív szentélye a Merani Gárda kincse.
- Kincs? - csillant fel a tolvaj szeme.
- Ne olyan kincsekre gondolj, mint arany vagy gyémántok. Nem. A Szív szentélye a Merani Gárda jelképe és legszentebb helye. Ott lesz az egyszeru, kiképzett katonából igazi gárdista. A Beavatás során... - Clashton rájött, hogy talán túl sokat beszélt. Igaz, mindegy. A fickónak úgyis vele kell jönnie. - Utána megyünk!
- Én nem megyek! - a tolvaj hangja nagyon határozottan csengett. - Menj csak, jóuram, de elobb vedd le rólam ezt a bilincset.
- Nem vehetem le. Hiszen láttad, ennek a kulcsát is magával vitte!
- Vágjuk szét! A kardoddal csak egy csapás!
- Nem.
- Ha te nem teszed, jóuram, majd megteszem én! - azzal a tolvaj felkapott a földrol egy kardot, és meglendítette, hogy kettévágja a bilincseket összeköto, fémszálakkal kivert borszíjat. De Clashton keze elkapta a tolvaj karját.
- Orült vagy? - ripakodott rá. - Ha elvágod ezt a szíjat, mindketten meghalunk!
A tolvaj arcából minden vér kiszaladt egy pillanat alatt. Sápadtan meredt Clashtonra.
- Lélekbilincs... - suttogta.
- Igen, ezért hívják így! nemcsak a testünket, de valamilyen mágia folytán a lelkünket is összekapcsolja. Ha nem a kulccsal nyitjuk ki, mindketten meghalunk. Ha bármelyikünk meghal, a másik követi ot a túlsó partra.
- Templom! Ez az! Menjünk egy templomba! Ott bizonnyal leveszik rólunk ezt a szörnyet!
- Nincs idonk erre. Tomboló után kell mennünk, hogy megakadályozzuk a terveit. A Szív titkát nem ismerheti meg! Mennyi ideig voltam eszméletlen?
- A nap két késhegynyit ment lefelé az égbolton, jóuram.
- Nem várhatunk tovább! És a te érdeked is, hogy megtaláljuk azt a fehér varkocsút. Vagy jobb szeretnéd, ha Meranban vennék le rólunk a bilincset? Akkor elbúcsúzhatnál a fél karodtól! De ha velem jössz és segítesz nekem, akkor ha utolértük Tombolót és levesszük a bilincset, szabadon elmehetsz. De Merannak a közelébe se gyere többé!
- Igaz... igazad van, jóuram. Azt hiszem, veled kell mennem.
- Igen, én is azt hiszem. Mondd, hogy hívnak?
- A nevem Verzechmimi, uram.
- Verzechmimi...furcsa egy név.
- Igen, egy ideig gnómok között nevelkedtem, ok adták nekem ezt a nevet. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Tolük van ez a medallion is. - Azzal megmutatott egy egyszeru, vörösrézbol készült téglalapocskát, melyet a nyakában viselt. Clashton nem látott rajta semmi különöset, de a tolvaj szavaiból kiderült, hogy o nagy becsben tartja.
- Igen, mindig azok a legértékesebb dolgok, melyeket az oseinktol vagy a nevelonktol kapunk. - Bólintott Clashton, azzal kézbe vette a sisakját. Óvatos, félto mozdulatokkal egyengette ki a horpadást, amelyet az ork buzogánya okozott. - Ezt a sisakot az apámtól kaptam. O meg az o apjától. O pedig az övétol. Így hagyományozódik ez a sisak apáról fiúra. Ha egyszer lesz fiam, én is neki adom majd. De most nem érünk rá az érzelgosségre! Indulnunk kell!
A két egymáshoz láncolt férfi hajladozva szedett össze néhány tárgyat, melyeket szükségesnek gondoltak az úton, aztán elindultak Tomboló után.
Egészen addig gyalogoltak, amíg teljesen be nem sötétedett. Amikor már azt sem lehetett látni, hogy pár lépéssel elottük mit tartogat a homály, akkor álltak csak meg.
- Hol járunk, jóuram? - kérdezte Verzechmimi.
- Hamarosan elérjük a Gallaghert. Arra, nyugat felé van Meran. Most aludj. Holnap nagyon kemény napunk lesz.

A tolvajnak nem kellett kétszer mondani. Pár szempillantás elteltével már aludt is, mint a bunda. Clashton orködött. Az összecsapás nem múlt el nyomtalanul, ráadásul egész mostanáig eroltetett menetben gyalogoltak, mégsem tudott elaludni. Minden tagja fájt, a feje még mindig kóválygott egy kicsit, de a belé nevelt katonai ösztön erosebbnek bizonyult a testi fájdalmaknál. Fent marad, mert orködni kell. Ezen a vidéken egyáltalán nem biztonságos. Elgondolkodott az orkok támadásán. Meglepte, sot megdöbbentette az eset. Az Éjföld kimondva, vagy kimondatlanul Meran fennhatósága alá tartozott. Mindenki tudta ezt, még a Holló-barlangban élo Durungok is. Ehhez a törzshöz tartoztak azok az orkok, akik megtámadták oket. Kereskedtek Houluval, és idonként még Meranba is betévedtek, s ezidáig tiszteletben tartották Meran hatalmát az Éjföldön. De a foglyul esett társuk kiszabadítása úgy tunik, fontosabb volt nekik, mint az íratlan szabályok. Hát ezek után Meranban nem fogják oket kitárt karokkal várni.
Éppen csak megvirradhatott, amikor Clashton már felverte álmából a tolvajt.
- Gyerünk, mennünk kell! - Verzechmimi letörölte a szája szélérol a nyálat, ami alvás közben csordult ki a fogai közül. Lassan, kicsit még kábán felült, aztán észbe kapott, és hamar összekapta magát.
A jobb kéz felé eso dombokat egyre magasabb sziklák váltották fel. A két összebilincselt férfi átgázolt egy aprócska patakon, és a közeli fenyoerdo felé siettek. Szinte észrevétlenül léptek be a Gallagherbe, ebbe a titokzatos, mondákkal övezett világba. A Gallagher hegységben osrégen trollok telepedtek meg, azonban oket a törpék egy legendás vezére, Grollfatal, kiuzte az otthonaikból. Azóta a Gallagher igazi urai a törpék voltak, akiknek bányái mélyen bent a hegységben helyezkedtek el. A bányák közelébe nem szívesen engedtek más lényeket. Clashton nem is tervezte, hogy akár csak a bányák közelébe merészkednének. A Szív szentélye a Gallagher szélén helyezkedett el, nem messze Merantól. Ha minden szerencsésen alakul, még az éjszaka elott el is érik.
- Mi a terved, jóuram? - kérdezte Verzechmimi. - Mit teszünk, ha meglátjuk Tombolót?
- A tervem? Egyenesen a szentélyhez megyünk. Annyi elonye van a gazembernek, hogy legfeljebb ott érhetjük utól.
- De mit teszünk, ha már bement a szentélybe? Nálunk nincsen kulcs!
- A Merani Gárda alapítói gondoltak mindenre. Van egy út, amely egyenesen bevezet a szentélybe. Még sohasem jártam rajta. Titokzatos erok védik azt a bejáratot. Azt mondják, akinek tiszta a szíve, azt nem fenyegetheti ott veszély.
- Akinek tiszta a szíve...ehh, és velem mi lesz, jóuram?
- Kolonc vagy a nyakamon, Verzechmimi, de nincsen más választásunk. Együtt megyünk be, ha szükség lesz rá.

A fenyoerdo ritkulni kezdett, aztán teljesen eltuntek az utolsó csenevész fenyofák is. Clashton követte azt az utat, amelyet a beavatatlan szemlélo nem is láthatott. Ösvény nem vezetett a Szív szentélyéhez, hiszen a meraniak nem akarták ilyesmivel elárulni a helyét. De apró jelek, egy-egy bevésés a sziklákon, a vastagabb fák törzsében, mégis egyenesen vezették a beavatottakat. Clashton megállt. Meredek sziklafal tornyosult fölöttük. Fejmagasságban egészen aprócska jel üzente, hogy erre vezet tovább az út.
- Ez most emberes lesz! - Bíztatta a merani a tolvajt. - Igyekezz mindig oda lépni, ahová én. A kezedet, amennyire csak tudod engedd, hogy szabad helyem legyen a mászáshoz.
- Mászáshoz? - Kérdezte félve Verzechmimi. - ITT fogunk felmászni?
- Igen. Más út nincsen.
- Remélem, jóuram, tudod, hogy mit csinálsz! Nem hiszem, hogy Tomboló itt mászott volna fel!
- Ugyan miért nem hiszed? Az o kezét nem köti bilincs, eros ember, könnyedén megbirkózott ezzel a sziklafallal. Mi is induljunk!
Óvatosan kitapogatta a kezével az elso kapaszkodót, és baljával felhúzta magát, amennyire a bilincs engedte. Talált a lábának is egy támaszt, ahová felléphetett. Intett a tolvajnak, hogy kövesse.
Pokoli mászás volt. Clashton idonként kimozdított a lábával vagy a kezével egy-egy követ a helyérol, s ezek egyenesen Verzechmimi fejére potyogtak. A tolvajnak kis ido múlva a szeme és a szája tele lett porral. Magában buzgón imádkozott Phluhl-hoz, a tolvajok istenéhez, hogy ne engedje szolgáját itt pusztulni. Néha megcsúszott, s ekkor mindkettejük teljes ügyességére szükség volt ahhoz, hogy ne zuhanjanak vissza az egyre messzebb távolodó földre. Amikor végre elértek egy kisebb párkányt ahol megpihenhettek, mindketten kimerülten rogytak a hideg sziklára. Csak hevertek, és hangosan lihegtek a különleges megpróbáltatás után. Még arra sem volt erejük, hogy gyönyörködjenek a csodálatos kilátásban. Pedig a párkányról messzire el lehetett látni az Éjföld felé, amerrol jöttek. Tiszta ido volt, ezért egy nagyon éles szemu megfigyelo még a Sötét-tengert is láthatta, amely tolük északnyugatra helyezkedett el, partján egy várossal, Merannal. Mindezt azonban egyiküknek sem volt most kedve megnézni. Egyszerre Clashton megszólalt:
- Hallgass el!
- Tessék, jóuram? - lihegte Verzechmimi.
- Ne lihegj! Csend!

Mindketten visszatartották a lélegzetüket. Nem történt semmi. Aztán, amikor éppen fellélegeztek volna, halk nesz hallatszott, valahonnét a fejük fölül.
- Mi ez, jóuram? - nyögte a tolvaj.
- Nem tudom. - Válaszolta Clashton. - Készülj, indulunk tovább.
A párkány, amelyen megpihentek, elkeskenyedve folytatta az utat felfelé. Itt-ott kisebb lyukak biztosítottak kapaszkodót a sziklafalban, pontosan azokon a helyeken, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. A természet által kialakított út megkerülte a sziklát, lassan eltunt az Éjföld, és bármerre néztek, csak a Gallagher szikláit láthatták. A lábuk alatt most feneketlen mélységu szakadék tátongott.
- Ne nézz le! - Figyelmeztette társát Clashton. - A mélység húzza magával az embert. Én magam is láttam olyan szerencsétlent, aki levetette magát a hívogató szakadékba!
Verzechmimi rettegve vetett egy pillantást a mélységbe, de máris visszakapta a tekintetét. Hátrafordult, hogy még egyszer megnézze az Éjföldet, de arra már csak a sziklafalat látta. A hófehér sziklafalat, amely mintha egy állatot mintázott volna. Egy két lábon álló ...
- JÓURAM!!!
Nem volt szükség másra. Clashton hátranézett, és meglátta a feléjük közeledo rémet. Ezt a fejet számtalanszor látta már, de akkor nem csöpögött a nyála, és nem nyalogatta hatalmas, agyarakkal teli száját. Mert amikor Clashton látta, akkor Cabalhor Nagyúr szobájának a falán csüngött. De az csak egy kikészített bor volt. Ez viszont igazi. Egy igazi singell. Cabalhor Nagyúr megküzdött vele és legyozte. De Cabalhor Nagyúr akkor nem volt hozzáláncolva egy tehetetlen tolvajhoz, és hát Clashton magában elismerte, hogy Cabalhor Nagyúr erosebb, hatalmasabb harcos lehetett akkor amikor ez történt, mint jómaga.

A singell két hátsó lábán egyensúlyozva közeledett. Mellso lábainak félelmetes karmait maga elé tartotta, hogy a hozzá közelebb eso alakba mártsa oket. Clashton gondolatai szédíto iramban követték egymást. Ezen a keskeny párkányon talán még Cabalhor Nagyúrnak sem lenne esélye ezzel a vadállattal szemben. Ok sem szállhatnak szembe ezzel a vadállattal. Egyetlen esélyük...igen, az elobb, amikor lenézett, látta....Gyerünk!
- Ugorj! - Kiáltott Verzechmimire. A tolvaj szinte érezte magán a singell karmának iszonyú érintését, ahogyan felszakítja a borét és kitépi a beleit, ezért gondolkodás nélkül ugrott. A singell döbbenten hokölt vissza, még mielott o is lezuhant volna a szakadékba. A biztosnak tuno zsákmány kisiklott a karmai közül.
- Áááááááá ..... - Üvöltött a tolvaj, ahogyan a gyomra a torkába ugrott. Mint egy darab ko, úgy zuhant lefelé. Hirtelen valami nyúlós, tapadós dolog vette körül, amely tompította az esést. Megragadta a dolgot, ami a kezéhez ragadt.
- Phluhlra, ez olyan, mint a ...
- Pókháló! Az imént, amikor lenéztünk a szikláról, láttam idelent az óriáspók hálóját! Csak reménykedtem benne, hogy elbír minket, de úgy látszik, a pók jó munkát végzett!
- Igen, igen, de most itt van, hogy beseperje a jó munkáért járó díjat! A zsákmányát!

Clashton is meghallotta a félelmetes cserrego hangot. Szinte pontosan a szimmetrikusan felépített pókháló közepébe zuhantak. A hálóból egy külön, vastag szál vezetett felfelé, valahová oldalirányba, ahol a vadász ült, zsákmányra lesve. A zsákmány most megérkezett. Nem kellett soká várni a vadászra sem. Maga a hollófekete halál ereszkedett lefelé. Nyolc szúrós szorökkel borított lába vészjóslóan kalimpált, megcsillantva a végükön meredezo borotvaéles redoket. Ahogyan felfelé néztek, és szinte hipnotizálva bámulták a hatalmas pókot, az úgy fordult, hogy kicsiny pontszemei felvillantak a délutáni fényben.
- Harcolunk! - Kiáltott fel dacosan Clashton. - Nem adjuk könnyen az életünket!
A tolvaj rémülten forgatta a szemeit. A harc nem kecsegtetett jó kilátásokkal.
- Erre, jóuram!
Verzechmimi elokapta torét, és szétvágott néhány szálat a pókhálóban. Majd megragadta az egyik végét, alaposan megrángatta, és keményen tartva leugrott. Clashtont meglepte az ugrás, és ezért magával rántotta a nála könnyebb tolvaj súlya. Most minden azon múlt, hogy elbírja-e a tolvaj mindkettejük súlyát. Verzechmimi azonban úgy kapaszkodott a pókhálóból folyamatosan lefejtodo szálba, mintha az élete múlna ezen. Az is múlt. Clashton ide-oda pörgött még mindig, és igyekezett stabilizálni a helyzetét, megkapaszkodni a szálban, ami lassan, méltóságteljesen siklott lefelé, a szakadék aljához. Közben Verzechmimi már a lábaival is rákulcsolódott a pókháló szálára, így Clashton nyugodtabban foglalkozhatott a saját helyzetével. S ekkor megjelent mellettük az óriáspók. A saját maga által szott szálon siklott o is lefelé, és megpróbálta karmaival megragadni a két férfit. Clashton üggyel-bajjal elorángatta a rövid kardot, amit az övébe dugott, és odacsapott a tapogatózó, szorös lábra. A pók visszarántotta a lábát, azonban ettol a mozdulattól megbillent, és elobb eltávolodott a férfiaktól, aztán vészesen közeledni kezdett. Csáprágói izgatottan mozogtak, s néhány tenyérnyire csapódtak össze Verzechmimi fejétol. A tolvaj felüvöltött, és elengedte a pókhálót. Az azonban nem engedte el ot. Annyira tapadós anyagból szotte azt az óriás, hogy Clashtonék szerencséjére hozzáragadt a tolvaj lábához. Verzechmimi néhány pillanatig fejjel lefelé csüngött a szálon, amíg ismét meg nem tudta ragadni. Közben Clashton újra a pók felé sújtott, s ezúttal a kard élével találta el, és levágott a lábából egy darabot. Zöldes lé spriccelt a két férfira, és az óriáspók orült pörgésbe kezdett. Két másik lábával megpróbálta elvágni a férfiak fölötti szálat. Elsore nem sikerült. Clashton azonnal észrevette, miben mesterkedik a szörny, de nem érte el a rövid karddal.
- Dobótor! - Üvöltött Verzechmimi.

Néhányat eltettek ebbol az alkalmatosságból mind a ketten, mielott Tomboló után indultak volna. Clashton nem volt mestere ennek a fegyvernek, de hála gárdista kiképzésének, és a közeli célpontnak, a három, egyszerre eldobott kés beleállt az óriáspókba. Az egyik sebbol spriccelni kezdett a zöldes lé, de a pók továbbra is velük együtt ereszkedett. Valamennyire lassított a tempóján, így a föntebb került, mint a férfiak. Két lábával ismét a hálót kezdte nyiszálni.
- Vigyázz! - Kiáltott fel Clashton, mert látta, mi történik.
De nem tehetett semmit. A pókháló elszakadt, ok pedig szabadon zuhantak lefelé. Szerencséjükre tíz könyöknyi esés után földet értek. Nagyot huppantak mindketten. Clashton felpillantott, hogy lássa, merre jár az ellenfelük. A látványtól elkerekedett a szeme. - Óóóó ... - kiáltott fel, de másra már nem volt ideje. Az óriáspók egyenesen rájuk zuhant.
Néhány szívverésnyi ideig mozdulni sem mertek. De a szörny sem mozdult. Úgy látszik, Clashton dobótorei halálosnak bizonyultak. Nehezen kecmeregtek ki a hatalmas test alól, de végtére is egyben voltak ezután az iszonyú zuhanás után, és ez volt a lényeg.
- És most merre, jóuram? - Kérdezte a tolvaj.
Clashton barátságosan nézett rá. A veszedelem összekovácsolta oket. Még az is átfutott egy pillanatra a merani harcos fején, hogy nem teszi meg, de aztán gyozött a kötelességtudat. Akármilyen jó bajtárs is a tolvaj, mégis meg kell történnie. Tomboló nem árulhatja el senkinek a Szív titkát. Tomboló nem. De más sem.
- Gyere, találnunk kell egy másik utat.

Leszállt az éj. A tolvaj aggodalmasan pislogott körbe, de nem mert szólni. Pedig bármilyen vadállatnak könnyu célpontjai lehettek volna ebben a félhomályban. Clashton azonban már nem akart megpihenni a cél elott. Vitte elore a feladat. Egyre jobban érezte, ahogyan húzza magához a Szív. Már hajnalodott, amikor egy szikla mögül váratlanul elobukkant a szentély. Egyszeru volt, mégis gyönyöru. Még a tolvaj is megtorpant egy pillanatra, mert megérintette a lelkét a hely szépsége.
Egy füves pázsiton álltak. Jobb oldalukon meredély, mögötte újabb sziklák, és amögött a messzeségben ott csillogott az Éjföld. Baloldalt meredek szikla emelkedett, szinte függolegesen, olyan magasságig, hogy Verzechmimi szeme követni sem tudta. A hátuk mögött az a meredek lejto, amelyen felmásztak idáig. velük szemben pedig megint egy sziklafal emelkedett. S a sziklafalból kivésve ott állt a szentély. Gyönyöru oszlopokat és árkádokat látott a tolvaj egyik sem valódi, csak faragvány. A templomba egy szív alakú ajtó vezetett, amely zárva volt.
- Már biztosan bent van. - Súgta Clashton.
A természet nem árulta el Tombolót. A madarak csiviteltek, s a messzeségben farkasüvöltés hallatszott. Friss szello borzolta végig a két férfi arcát. A fuvallat mintha a szentély felol érkezett volna.
- Bemegyünk! - Döntötte el a merani.
- De hogyan? Tudod, jóuram, hogy hol van az a másik bejárat?
- Nem, nem tudom, Verzechmimi. Meg kell találnunk.
A keresgélés hamarosan eredményre vezetett. A tolvajt remek szimata vezette nyomra. A templomtól nem messze, egy bokor mögött mohos sziklára lett figyelmes. A szikla úgy ült ott, mint valami trón. Ahol a talajjal találkozott, vékony rés látszott.
- Gyere, jóuram, segíts! - Mondta a tolvaj.
Mindketten nekiveselkedtek a sziklának. Az elsore meg sem moccant. Újabb erofeszítések eredményeként azonban lassan csúszni kezdett a sziklafal felé. Clashton is meglátta a rést, ami határozottan nagyobb lett. Dohos szag csapta meg a merani orrát, s önkéntelenül is arra a nemrégiben lejátszódott jelenetre gondolt, mikor régi harcostársukat, az elzüllött Rachot vizsgálták meg a városi hullaházban. „Az a gyilkosa, akit most üldözök!” - Gondolta Clashton, és újult erovel vetette neki a vállát a kotömbnek. Sikerült annyira elfordítaniuk, hogy egyenként beférhessenek a nyílásba.
- Én megyek elore! - Mondta határozottan.
- Az nem kétséges, jóuram! - Válaszolta vidáman a tolvaj.
Eszébe nem jutott volna, hogy elsoként merészkedjen be abba a világba, amelyben csapdák várhatják. Azzal a két férfi leereszkedett a résbe, hogy behatoljanak a szentélybe.

4.

A folyosón furcsa, halovány fény derengett. A két behatoló szeme hamarosan megszokta ezt a különös világosságot, és egészen jól láttak a félhomályban. A lejtos folyosó hamarosan lépcsokbe torkollott, ezek egyre lejjebb és lejjebb vezették a két férfit.
- Vajon hol lesznek a csapdák? - Kérdezte Verzechmimi.
- Hallgass, és nyisd ki a szemed! - Intette Clashton. Minden idegszálával figyelt, egyrészt a várható csapdákra, másrészt arra, nem hallja-e meg Tombolót valahol. Ám hiába figyelt, némaság vette körül.
A lépcso végén egy ajtó nyílt. Ahogyan az ajtó szárnyát kitárták, az Clashton számára iszonyú hangosan megnyikordult. Néhány pillanatig a lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak, de továbbra sem hallatszott egyetlen nesz sem. A merani úgy érezte, szívének dobolása messzirol idecsalogatja mindazokat a rémeket, akik a szentélyt vigyázzák. De egyetlen szörny sem kúszott elo, hogy felfalja. Beléptek a helyiségbe. Egyszeru szoba volt, szemmel láthatólag üres. Pontosan szemben azzal az ajtóval, amelyen beléptek, újabb nyílást láttak. Derékmagasságig ért csupán. A szobából nem vezetett ki más ajtó.
Clashton alaposan átvizsgálta a helyiséget, titkos ajtót keresve. A tolvaj segített neki, de együttes erofeszítéssel sem jutottak semmire.
- Csak arra vezet tovább az út! - Mutatta a merani.
Letérdelt, és benézett a négyszögletes nyíláson. Odabent félhomály uralkodott, csak annyi látszott, hogy egy valamivel nagyobb terembe jutnak majd. A terem másik végén pedig egy újabb ajtó tunt fel. Mintha képek díszítették volna, de erre Clashton nem tette volna le az esküt, akárhogyan meresztgette a szemeit. Átbújt a résen, s követte ot a tolvaj is. A terem ugyanolyan üres volt, mint az elozo. Falait azonban nem a puszta sziklafalak alkották, mint a korábbinak, hanem dombormuvek díszítették. A dombormuveken magas, eroteljes testalkatú figura jelent meg. Az egyik helyen hadjáratot vezetett, egy dombon állva igazgatta a völgyben harcoló csapatokat. A másikon áldozatot mutattak be neki, több ezer rabszolgát legyilkolva. A harmadikon lovas harcosok hódoltak elotte. Minden képnek ez a magas figura volt a foszereploje.
- Xarron az! - Súgta Clashton. - A harci erények istene. Az o tiszteletére épült ez a szentély is.
Verzechmimi nem szólt. Inkább a kaput kezdte vizsgálgatni. Semmiféle nyitásra alkalmas eszközt sem látott rajta.
- Phulhra, hogy nyílik ez?! - Sóhajtotta a tolvaj.
Ebben a pillanatban recsego zaj hallatszott, és Verzechmimi megbillent, mert egyszeruen eltunt a lába alól a talaj. A padlóban széles, mély verem nyílt meg. A verem alján éles karók látszottak, a karókon felszúródva csontok, s amott egy koponya is. Üres szemgödrei egyenesen Clashtonra meredtek, aki izmait megfeszítve tartotta a társát. Verzechmimi a verem felett lógott. Lepillantott, és rémülten látta az éles karókat.
- Húzz fel, jóuram! - Rikoltotta.
Clashton fél kezével a fal szélén kitapintott kávába kapaszkodott, a másikkal a tolvajt tartotta. Izmai remegtek az erofeszítéstol. Most érezte igazán, hogy megviselte a csata, majd a hosszú, eroltetett menetben megtett út, és a hegyekben átélt kalandok is.
- Ne rángatózz! Csak így tudlak megtartani! - nyögte.

A tolvaj lassan megnyugodott. Megpróbálta a másik kezével elérni a verem szélét, hogy megkapaszkodhasson. Elsore nem sikerült. Aztán Clashton óvatosan lengetni kezdte a társát. A második, vagy a harmadik alkalommal sikerült annyi lendületet vennie, hogy fellódítsa Verzechmimit a verem partjára. Pár pillanatig csak hevertek, szemüket mereven a terem mennyezetére szegezve. Aztán rémült ordítással ugrottak talpra! Szello keletkezett, és vidáman borzolta föl a két férfi haját. A szellot azonban nem egy titkos járatban áramló szél keltette, hanem az a rémületes eszköz, ami lassan ereszkedett lefelé a mennyezetrol. Clashtont talán legjobban egy kaszára emlékeztette, olyan eszközre, amivel a jaamok, a nincstelen parasztok a megérett búzát takarítják be. A kasza széles pengéje suhogva, lassan közeledett a padló felé. nem lehetett kétséges, hogy mindent és mindenkit kettévág, felszeletel, ami csak az útjába kerül. A két férfi arra a nyílásra meredt, ahonnét bejöttek. De a vermet nem tudták átugrani, ez még akkor sem sikerülhetett volna, ha nincsenek összebilincselve. Egyetlen kijárat vezetett innen: a díszes kapun át. Clashton odaugrott a faragványokhoz, magával rángatva a tolvajt is. A jelenetek hasonlóak voltak, mint amik a falakat díszítették. Az egyiken egy férfi állt, kezét és lábát széttárva. Kezében egy hosszú, egyenes kardot tartott.
- Nézd! - rikoltotta Verzechmimi, és a faragványra mutatott.
A kép szélénél finom, halvány vonal látszott. Clashton óvatosan megérintette a képet, aztán elhatározta magát, és határozott mozdulattal belenyomta az ajtóba. Halk kattanás hallatszott, de más egyéb nem történt. A kaput legalább tizenkét jelenet díszítette.
- Várjunk csak! - szólt izgatottan a merani. - Ez a kép, amit megmozdítottunk, a Határozottságot jelképezi! Ez Xarron egyik jellemvonása!
- Siess, jóuram, siess! - Könyörgött Verzechmimi. A kasza széles, eros pengéje egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett.
Clashton alaposan megszemlélte a képeket. Érezte, hogy ha helytelen képet mozdítana meg, akkor valami szörnyu történne, talán a kasza mozgása gyorsulna fel, vagy megnyílna a lábuk alatt egy újabb verem. Az egyik képen harcosok ölték meg a foglyaikat. „Xarron a harc istene!” - gondolta a merani, és nekitámaszkodott a képnek. Ahogyan az lassan megmozdult, a harcos hirtelen visszatántorodott. Az ellenségeiket gyilkoló katonák arcán valami nem evilági, gonosz vigyor ült. Olyan, amit legutóbb az oket megtámadó orkok pofáján látott. „Ezek itt nem Xarron hívei, hanem Borathé, az esztelen vérontás istenéé!” - Döbbent rá. Azonnal elfordult a képtol, de talált újabbakat, melyeket tudása és gárdista kiképzése alapján bizton megnyomhatott. Újabb kattanások hallatszottak, de az ajtó mozdulatlan maradt.
Ekkor azonban elfogytak a képek. Azokat, melyeket egyértelmuen kihagyhatott, figyelmen kívül hagyta, de még így is maradt ketto. Az egyiken egy férfi kígyót emelt maga elé pajzsként. A másikon egy vízi állaton lovagolt a hullámok hátán. „Melyik az?! Melyik lehet az?!”
- Igyekezz, jóuram! - sikoltotta Verzechmimi.
A kasza elérte oket. Végigsuhant a két férfi feje fölött, lemetszve a tolvaj néhány hajszálát, s fémes, csikorgó hangot adva érintette meg Clashton sisakját is.
„A kígyó? A hal? Melyik? MELYIK?”

A két férfi térdre esett, ezzel adva maguknak némi haladékot. A kígyós képet innen már csak nehezen érhették el. A hal ott volt elottük. „Xarron! Segíts nekem, istenem!” - fohászkodott magában a merani. És akkor hirtelen ott volt elotte a megoldás. Az elso képen a férfi „X” jelet formált. A másodikon, melyet benyomott, „A” alakban helyezkedtek el a katonai tisztviselok. A harmadikon és negyediken „R”-t formált a pajzs és a kard. Az ötödiken pedig nap kerek képe „O”-t jelentett. X-A-R-R-O- ... „DE HOL AZ N JELE?!”
Clashtonnak ekkor felidézodött egy nagyon régi gyakorlat, még valamikor kezdo gárdista korából. Xarronhoz imádkoztak, amikor mestere így szólt: „Ne felejtsd el, és jól tanuld meg, hogy istenünket nemcsak Xarronnak nevezik. A Régiek Loon-hoz fohászkodtak, de ismerik istenünket a kamurok földjén Greach néven is. A törpék Xarros-nak ejtik istenünk nevét.”
„Xarros! Hiszen a templom nagyobb részét törpe mesterek készítették, akiket azután feláldozta az istenségnek. Xarros! Nem N-t, hanem S-t kell keresnem!”
A tolvaj magában motyogva fohászkodott valamelyik istenéhez, mialatt négykézláb kuporgott a padlón. Nem reménykedett már, hogy sikerül kijutniuk ebbol az egérfogóból. Ezalatt azonban Clashton megtalálta a megoldást. „A kígyó S-t formáz!” Megpróbálta megnyomni a képet, de a kasza majdnem lemetszette a kezét. A földre vetette magát, s próbált nem arra figyelni, hogy a tolvaj ott reszket mellette. A kasza újra elsuhant felettük. Ha most nem sikerül, akkor a következo suhintás lenyesi a fejüket...

Clashton felugrott, magával rántotta a tolvajt is, és megnyomta a képet. Érezte, ahogyan a penge közeledik hozzá, hogy átvágja a mellkasán a bort, a húst, a csontokat. A kasza pengéje elérte a meranit, és megállt. Ezzel egyidoben a kapu lassan, méltóságteljesen kitárult.
- Sikerült! - Üvöltött fel Verzechmimi.
Clashton elkapta a tolvajt, és a szájára szorította a kezét, mielott még fellármázza Tombolót. A tolvaj örömtol reszketve meredt a meranira. Aztán észbe kapott, és némán bólintott. Clashton elengedte a fickó száját, és együtt léptek be a másik terembe. Azt már nem látták, hogy a szobában, amit elhagytak, a padló bezárul a verem felett, és a kasza pengéje is visszaemelkedik a mennyezetre. Az újabb terem sem mutatta, hogy egy hegy belsejébe vésték. A falakat dombormuvek díszítették itt is, hasonló motívumokkal, mint az elobb. A padlót vékony por fedte, de nem tudta elrejteni az ábrákat a padlón. A termet teljes egészében négyzetekre osztották, és minden négyzetbe egy-egy ábrát karcoltak. Clashton felismerte a Merani Gárda címerének fejlodéstörténetét. A legrégebbi, egyszeru formától a legújabb, alig néhány emberöltovel korábban készíttetett címerig mindegyik megtalálható volt itt. Megtévesztésül egyéb jeleket, címereket is véstek a padlóba. Clashton bólintott a tolvaj felé, jeléül annak, hogy itt most egyszerubb lesz a dolguk, mint az elozo szobában. Rálépett az elso négyzetre, magával húzva Verzechmimit is. Érezte, ahogyan kettejük súlya alatt meghajlik a padlózat. Tehát nemcsak a megtéveszto ábrák alatt vannak üregek, hanem a megfelelok alatt is! Vigyázniuk kell! A merani jelére egyszerre ugrottak át a következo kockára. A gerenda vészesen nyikorgott, hajladozott alattuk. A tervezok nem gondoltak, nem gondolhattak arra, hogy egyszer két összebilincselt hívüknek kell igénybe vennie ezt az utat. „Xarron, segíts!” Fohászkodott Clashton. Még három négyzet hiányzott a következo ajtóig. Egy ugrás. Mindkettejüknek sikerült a négyzeten belül maradniuk. Még egy ugrás. A tolvaj megtántorodott, de Clashton elkapta a karját, és megállította. Az utolsó ugrás elott egymásra néztek. - Minden rendben lesz! - Mondta hangosan a merani, azzal intett, és átugrottak az utolsó négyzetre. Az ajtó elott álltak, egy vészesen behajló padlólapon. De itt már nem történhet baj. Clashton megvizsgálta az ajtót. Duplára készítették a mesterek valaha, az innenso szárnya nyitva is volt, a másikat a merani tárta ki óvatosan. Nem vetette rá magát semmi a túloldalról. Képzeletben letörölt egy verítékcsöppet a homlokáról, aztán belépett a helyiségbe, félig a háta mögött a tolvajjal.

A padlólap ebben a pillanatban megadta magát, és hatalmas reccsenéssel beszakadt. Verzechmimi elveszítette az egyensúlyát, megbillent, és hasra esett az ajtó elott, még az innenso oldalon. Clashtont is leterítette az esés, a jobb karját megrántotta a váratlan rándulás, de még mielott mérgelodni kezdhetett volna rádöbbent, hogy most villámgyorsan kell cselekednie. Nem is tudta, inkább csak érezte, hogy a két ajtószárny között megindul valami lefelé. Gondolkodás nélkül letépte a fejérol féltve orzött sisakját, és belökte az ajtószárnyak közé, a földre. A következo pillanatban egy tömör, éles karókkal kivert fatábla zuhant le, egyenesen rá a sisakra. Néhány pillanatig egyensúlyozott rajta, mialatt alatta feszült a két férfi közötti lélekbilincs borszíja. Az a néhány pillanat, amíg a sisak feltartóztatta a monstrumot, elég volt arra, hogy Clashton megragadja az alját, és hátizmait megfeszítve, szinte emberfeletti erovel tartsa azt.
- Siess, nem bírom sokáig! - Üvöltött át azon a résen, ami a két ajtószárny között maradt.
Verzechmimi az elso megdöbbenés után hamar kapcsolt. Hanyatt vetette magát, és átgurult a résen. Éppen idoben, mert az utolsó ero is kiszaladt a merani gárdista karjaiból, s a faalkotmány nagyot döndülve a földre érkezett.
- Ha nem dobod oda a sisakodat, akkor ez a monstrum elvágta volna a szíjat...
- És akkor most mind a ketten halottak lennénk. Tombolót pedig senki sem akadályozná meg az aljas tervében! Gyerünk tovább!
Clashton felemelte a földrol a sisakját, vagy inkább azt, ami maradt belole. Bánatos szemmel próbálta kiegyengetni, de a vastag faalkotmány szinte teljesen szétlapította a hajdan nemes ruházatot. - Hát, ezt már nem hagyományozom a fiamra. - Mondta szomorúan. Ezért is Tomboló a felelos! És még mennyi mindenért! De most megfizet mindenért kamatostul!

Clashton emlékezett még, hogy a szentély hogyan helyezkedett el a sziklában. Úgy gondolta, már nem lehetnek messze. Sietségre ösztökélte társát. Így léptek be a következo terembe.
A helyiségben suru félhomály uralkodott. Az elso pillanatokban semmit sem láttak. Aztán, mikor a szemük hozzászokott valamennyire a sötétséghez, összeszorult a szívük a látványtól. A terem túlsó végében három hatalmas, fegyveres lény állt. Olyan hatalmasak voltak, hogy nem tartozhattak az emberi lényekhez. A legmagasabb ogre is csak kisfiúnak tunhetett mellettük. Mozdulatlanul álltak, csak a szemük csillogott a sötétben. Várták, hogy a betolakodók közeledjenek.

Egyikük fényes sisakot viselt, kezében hosszú dárdát tartott. A sisak alól két éles, hegyes szemfog meredt felfelé. Tömpe orra még jobban hangsúlyozta, hogy valamely ork istenség lehet. A másik szélso lény inkább not formázott. Lobogó, hosszú hajjal, hosszú ruhában állt ott, egy vastag, egyenes kardra támaszkodva. Maga a kard is hosszabb volt, mint akár Clashton, akár Verzechmimi. A középso ... o volt a legfélelmetesebb. Az egész arcát eltakaró sisak védte a fejét, s tetotol talpig eros fémpáncélba öltözött. A páncélon keresztül is látszottak félelmetes izmai. vastag, eros kezében egy buzogányt tartott.
- Meneküljünk... - suttogta a tolvaj. Megpróbálta Clashtont is visszarángatni az elozo szobába. De a merani nem mozdult.
- Nem azért jöttünk el idáig, hogy most, a bejárat elott torpanjunk meg. Közelebb megyünk, s ha kell, megküzdünk velük.
- Megküzdünk... - a tolvaj hangjából érezheto volt, hogy szentül hiszi: társa most vesztette el az eszét a hosszú, megpróbáltatásokkal teli út miatt. - Küzdj meg velük egyedül, jóuram!
- Ne feledd, hogy nélkülem sehová sem mehetsz. Megküzdünk velük, és te is jössz!
Verzechmimi végiggondolta eddigi kalandjaikat. A valamikori építok nem akarhatták, hogy a Gárda tagjai se tudják használni ezt a bejáratot. Eddig is eljutottak valahogyan, ezen az akadályon is túllépnek majd. Bólintott hát, és a két férfi egyenes tartással lépett a három felfegyverzett lény elé.
A tolvaj megbökte a meranit, és a lények mögötti ajtóra mutatott. Clashton bólintott, és határozottan megindult a kijárat felé. Csuklójának kis rántásával húzta maga után a tolvajt, aki ebben a pillanatban vette észre, hogy mindeddig három szoborral néztek farkasszemet.
- Ez a bátorság próbája volt. - mondta ünnepélyesen Clashton.
És beléptek azon az ajtón.
Verzechmimi döbbenten kiáltott fel. Nagy terembe jutottak, amelyben fából ácsolt padok álltak körben, a fal mellett. Középen az értékes kövekbol faragott padlót ismeretlen jelek díszítették, de mégsem ez volt a legcsodálatosabb a teremben, hanem nekik jobbra, egyébként a terem fobejáratával szemben elhelyezkedo oltár, amelyen hatalmas, színarany foglalatba foglalt rubinko csillogott. A ko tökéletesen szív alakú volt.
- A Szív! - suttogta áhítatosan Clashton.
Ilyen hatalmas rubinkövet a tolvaj azelott még sohasem látott. Három embernyi magasságban tornyosult a fejük fölött. S amikor beléptek a terembe, a Szív mintha felizzott volna. A rubinko elott áldozati tuz égett. A soha ki nem alvó tuz csodájáról már Verzechmimi is hallott. Mondták, hogy csak Gallagherben található meg néhány kiválasztott helyen. Úgy látszik, a Szív szentélye lehetett az egyik ilyen hely.

Clashton közben már mást keresett. De Tombolónak nyoma sem volt a szentélyben. A merani, maga után vonszolva a tolvajt, a fobejárathoz lépett. Belülrol könnyedén ki lehetett nyitni a hatalmas kaput, mindenféle kulcs nélkül is. Clashton kitárta a kaput, majd az amögöttit, végül a harmadikat is, és mindkettejük számára váratlanul a szentély belsejébe betört a kinti napsütés fénye.
- Elment. Már elment! - kiáltott fel csalódottan Clashton, aztán szeme a három kapu közötti padlóra tévedt. Az egyenletes, vékony porréteget csak a saját lábnyomai törték meg. Mielott azonban megérthette volna, hogy ez mit is jelent, ismeros hang szólalt meg a kapu bejárata elott:
- Nem mentem el. Még csak most érkeztem, merani!
Azzal a szentély tárva-nyitva álló kapuja elott megjelent a fehér varkocsú harcos. Hosszú, egyenes kardot tartott a kezében, amelyben Clashton felismerte Vallain kardját. Tomboló nemcsak gyilkos, de hullarabló is!
- Az a vén részeges hu maradt a gárdájához! Tudod, mennyi italomat öntötte le a torkán? Mégsem beszélt! - Mondta Tomboló. - Ezért kellett más megoldást választanom. Értsd meg, merani, nekem szükségem van a Beavatásra! Így hát TE vezettél el a szentélyhez! És még a kaput is kinyitottad nekem! Már csak annyi a dolgom, hogy megöljelek, merani, s teljesül a legfobb vágyam, amiért ezidáig éltem!
Tomboló lassan közelebb lépett. Clashton kihúzta a rövid karját, amelynek semmi hasznát sem láthatta akkor, ha Tomboló értett a hosszú kardokhoz. Még élénken élt az emlékezetében, milyen könnyedén bánt el vele Tomboló az ork támadás alatt. De a Szívet meg kell védenie. Nem volt kétsége afelol, hogy Tomboló ma még valóban csak Beavatást akar. De azt is tudta, hogy holnap, vagy holnapután akár fillérekért is elárulja majd a szentély titkát bárkinek. Akár paar Maalthiirnak is. Ám nemcsak ezért fogja megölni. Clashton szeme elott végigfutottak mindazok, akik Tomboló miatt haltak meg, kezdve a vén részeges Rach-hal, az öt ártatlan katonán keresztül, egészen Vallain-ig. Ennek a söpredéknek pusztulnia kell!
- Próbálj meg nyugton maradni! - szólt rá a tolvajra, aki mindezidáig meg sem moccant.

Azzal harcállásba helyezkedett. Tomboló vigyorogva nézett rá. Könnyedén megkocogtatta a merani rövid kardját, anélkül azonban, hogy az kárt tudott volna tenni benne. Hátratáncolt, mikor Clashton támadásba lendült, és gyors mozdulatokkal hárította a neki szánt csapásokat. Majd támadásba ment át, és két heves vágással beterelte az ellenfeleit a szentélybe. Odabent, a rúnákkal telerajzolt padlón folyt tovább a küzdelem. Tomboló agyát ismét elöntötte a harci düh. Vadul támadt Clashtonra, akinek jóformán egyébre sem maradt ereje, mint a védekezésre. Megpróbálkozott ugyan egy oldalvágással, ami meg is sebezte Tombolót, de a fehér varkocsú harcos mintha észre sem vette volna a sebet. O is megvágta a meranit úgy, hogy ha Clashton nem húzza vissza idoben a fejét, akkor talán le is metszi a nyakáról. Majd taktikát változtatott. Hosszú kardját beleakasztotta Clashton kardjába, és hirtelen hevesen megrántotta. Mindkét kard kirepült a harcosok kezébol, és a terem távoli sarkában estek a földre pengve-bongva. Tomboló hátranyúlt, és az övébol két egyenes tort vett elo. Clashtonnak viszont már nem volt egyéb fegyvere. Ha valamikor fel is készült egyéb fegyverekkel is, a hosszú úton, a viszontagságok közepette már elveszítette azokat. Most elöntötte a keseruség. O maga vezette ide ezt a velejéig romlott embert, aki hamarosan meg fogja ot ölni, és a Szív titka az ellenség kezébe kerül. Tomboló várta, elohúz-e bármilyen fegyvert az ellenfele, de nem történt semmi ilyesmi. Amikor hiába várt, lassan elvigyorodott, és a két tort elore szegezve a fegyvertelen meranira rontott.
- Hajolj le, jóuram!

Clashton ösztönösen engedelmeskedett, és a következo pillanatban valami átzúgott a levegon. Mikor a merani felegyenesedett, egy szívverésnyi idore belenézett Tomboló megdöbbent szemeibe. A fehér varkocsú harcos nyakából három dobótor állt ki. A hatalmas ember tántorogva tett még néhány lépést feléjük, aztán eldolt, mint a zsák, egyenesen bele a Szív elott lobogó szent tuzbe.
- Gyerünk! - kiáltott fel Clashton.
Megelégedettséget, de egy kicsi csalódást is érzett. Megelégedettséget, amiért Tomboló megfizetett buneiért, de csalódást azért, mert nem o végzett vele. Másrészt feszült várakozást érzett. Végre leveszik a bilincset! Megszunik a kényszeru összekapcsolódás. És még az is lehet, hogy elengedi a tolvajt...
Tomboló fölé hajolt, és átkutatta. Legnagyobb megdöbbenésére azonban sem a szentély, sem a lélekbilincs kulcsait nem találta a halottnál. Ez a velejéig romlott ember már korábban eldobta volna a bilincskulcsot? De akkor is, hol van a szentély kulcsa?
- Mit keresel, jóuram? - kérdezte Verzechmimi. S ebben a szívdobbanásnyi pillanatban Clashton érezte, hogy a béklyó meglazul. És érezte egy kés döfését a bordái között.
Térdre rogyott, és meredt szemekkel bámulta Verzechmimit. A tolvaj ott állt, egyik kezében egy torrel, másikban a bilincs kulcsával. Hogyan vehette el Tombolótól, hiszen a közelébe sem ment...
- Nálam volt egész ido alatt. - Válaszolta a gondolatban feltett kérdésre a tolvaj. - Ne haragudj, jóuram, de egész ido alatt az orrodnál fogva vezettelek. és ezt a szerencsétlen barmot is. - Verzechmimi itt Tomboló holttestére mutatott. - Gyorsan el kell mesélnem a hihetetlenül ravasz tervemet, még mielott kileheled itt a lelked a mérgezett torömtol. Paar Maalthiir jobbkeze vagyok. A nevem persze nem Verzechmimi, de ez most nem érdekel sem téged, sem engem. Lényegében igaz, amit Tomboló itt eloadott, csak hát ugye nem o találta ki, hogy egy merani gárdista vezessen ide minket, hanem én. Én adtam neki a mérgezett tut is, hogy ölje meg vele azt a részeg disznót. Én intéztem el azt is, hogy elfogjanak Tsanban, és hogy bekerüljek Tomboló mellé a szállítmányba. Az ork véletlen szerencse volt, mert persze nem gondolhatod, hogy az ork banda a fogoly társuk után jött? Á, nem. Én magam egyezkedtem a Durungok fonökével, s mondhatom, eléggé borsos árat fizettem a támadásért. Tudtam, hogy lélekbilincsben fogjátok szállítani a foglyot, s ezen alapult a tervem másik fele. Az én ötletem volt, hogy Tomboló láncoljon össze veled, mert így lehettem a legbiztosabb abban, hogy el fogsz vinni a szentélyhez. A bejutás izgalmasabbra sikerült, mint vártam, s utólag elmondhatom, voltak olyan pillanatok, amikor a legszívesebben elokaptam volna a kulcsot, hogy pusztulj csak ott egyedül. Tomboló a biztonság kedvéért jött utánunk végig, hátha történik valami velünk, vagy felfedezed esetleg a szándékaimat. De mostantól már nincsen szükségem rá sem. Mint ahogyan rád sem. Megyek is, harcos, megviszem a jó hírt paar Maalthiirnak.

Verzechmimi, vagy ki tudja, mi az igazi neve, rávigyorgott Clashtonra. A merani egyre erotlenebbül hevert Tomboló félig megégett tetemén. Érezte, hogy az élet egyre gyorsabban száll el a tagjaiból.
- Tévedsz.... tolvaj... - Nyögte. Verzechmimi mókásan a füléhez tette a kezét.
- Mit motyogsz, harcos?
- Tévedsz...a paar sohasem tudja meg a Szív titkát...
Clashton szeme elott végigfutott az egész eddigi élete. Különös fénnyel tunt fel az idok múlásában az az ünnepély, amikor ot magát avatták itt gárdistává. beleborzongott abba az érzésbe, amit a Beavatás alkalmával érzett. De ma már tudta, hogy akkor az egész csak szemfényvesztés volt...
- Ugyan már, miért tévednék? - nevetett még mindig Verzechmimi. Ám a mosolya mintha lehervadni látszott volna. Közelebb lépett, mert nem értette a haldokló suttogását.
- A Szív ... a merani Szív valójában nem ez ... a rubin ....
- Ugyan már, miket beszélsz itt össze! Lázad van! Haldokolsz!
- A Szív ... a merani Szív ... idebent van... - nyögte utolsó erejével Clashton, és a saját mellkasára bökött. Ebben a mozdulatban a Gárda minden büszkesége benne volt. A Gárda neve és híre, amit egy kívülálló meg sem érthetett. - Tévedtél, tolvaj....
Verzechmimi egészen közel hajolt a meranihoz. Ebben a pillanatban Clashton jobb keze vasmarokkal szorította meg a tolvaj vékonyabb csuklóját, s a másik, a bal elore lendült.
- Nem! - üvöltött fel Verzechmimi, amikor meglátta, mire készül a másik.
De nem tudott menekülni. Clashton vasmarka bilincsbe szorította a tolvajt, míg másik kezével valódi bilincset csúsztatott rá a vergodo karra. Még érezte a szokásos, ismeros zsibongó érzést, és látta, hogy Verzechmimi lelke ugyanúgy fogollyá válik, mint korábban. A tolvaj rémült kapkodással próbálta meg letépni a kezérol a bilincset, de a haldokló keze nem engedett.
- Engedj el! Nem! Neeee....... - A hang váratlanul abbamaradt. Verzechmimi lelke elszállt a teste börtönébol, mint ahogyan Clashtoné is. A merani harcos utolsó gondolata a szentély kulcsa körül fordult meg. Vajon hol lehet?

Mérföldekkel messzebb, a Holló barlangban a durungok vezetoje elégedetten vette szemügyre kincseit. Remek fegyvereket zsákmányoltak a rajtaütés során, éles kardokat, nehéz buzogányokat, eros vérteket. Lesz mivel felszerelni a harcosait a Gorrbon Hamrri, azaz a Nyári Vihar elott, ami az orkok hagyományos zsákmányszerzo körútja volt.

Most furcsa tárgy akadt az ork vezér kezébe. Nyakláncnak nézte, amelyen szív alakú ko lógott. Sem jómaga, sem harcosai nem éltek ilyesmivel. No nem baj, majd a gyerekeknek adja, azok eljátszódnak ezzel a csecsebecsével.

Úgy is tett. A gyermekek felváltva hordták a nyakláncot, és talán sohasem jöttek rá, mi lehet az oka annak, hogy a háborúsdiban mindig az gyoz, akinek a nyakában a lánc lóg.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása