Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Andrew Field: Vörös billog

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Andrew Field: Vörös billog

1.

A strázsamester ökle lecsapott a kemény tölgyfaajtóra.

– Wiss Yitane város törvénye nevében! Kinyitni!

A vendéglőben olyan csend támadt, hogy a légy szárnyának rebbenését meg lehetett hallani. Ugyanilyen csend honolt odabent, a szobában is. Degros strázsamester nem sokat teketóriázott.

– Törjétek be! – intett embereinek.

Két nagydarab fickó feszítette vállait az ajtónak. Nekiveselkedtek, s adott jelre nekirohantak az alkotmánynak. Azt azonban még a békebeli időkben építették be a helyébe, s meg se moccant. Degros türelmetlenül intett a kezével. Fontos küldetésben jártak. Ezt nem ronthatják el ezek a barmok! – Fejszét!

Egy harmadik fickó fejszéje belevágott az ajtóba. Csapást csapás után osztogatott, míg végre az ajtó engedett az erőszaknak. A két markos városi fogdmeg ismét nekiveselkedett, s ezúttal sikerült betörniük a kicsiny vendéglői szobába. Sikoltást hallottak.

Akit kerestek, már nem tartózkodott ott. A földre lökött ablaktábla mutatta a menekülés útját. Degras kinézett az utcára. A fogadó emeletéről az odalent álló két marcona katona nevetségesen alacsonynak látszott. A strázsamesternek máskor lett volna kedve valami vicceset odamondani nekik, de ezúttal kisebb dolga is nagyobb volt ennél.

– Hol van?! – üvöltött le. Két embere egyszerre mutogatott felfelé, valahol Degras feje fölött.

– Ne ... – nyögte elképedve a strázsamester, amikor felpillantott. Ez az ördögfióka kicsúszik a kezei közül!

Még látta, hogy egy sötét árnyék csúszik át a ház tetőgerincén. Nem várhatott tovább, nekiveselkedett, és fellépett az ablakpárkányra. – Utánam! – üvöltött rá az embereire, aztán felnézett, és meglátta a párkányt, amibe a menekülő is kapaszkodhatott, amikor felhúzta magát a tetőre. Lendületet vett, és érett kora ellenére könnyedén kapta el a párkányt. Felhúzta legalább nyolcvan fontot nyomó testét, s közben áldotta azokat a verejtékes napokat, amikor kínozta magát, hogy izmai ma is ugyanolyan kőkemények legyenek, mint tíz évvel ezelőtt. Megvetette a lábát a csúszós tetőn, és visszanézett. Két behemót embere most igyekezett utána mászni. Gyorsan előre pillantott. Fel kellett másznia a tetőgerincre, hogy a menekülő nyomába érhessen. Éjszaka volt, ráadásul felhők takarták el az eget, így Degras inkább csak az ösztöneiben bízhatott. Megállt egy pillanatra hallgatózni, de a mögötte közelgő emberei fujtatásától semmit sem hallott. Dühödten legyintett, aztán négykézláb ereszkedve próbálta meg elérni a meredek tetőn a gerincet. Mint a macska, kúszott felfelé, tíz körömmel kapaszkodva a zsindelybe, míg kaparászó kezei meg nem érezték a gerincet védő ólomlemezek borítását. Lovaglóülésben telepedett rá a gerincre, és körbekémlelt. Azonnal észrevette a menekülőt. A sötét figura már majdnem elérte a fogadó tetejének szélét.

– Állj meg! – kiáltott fel Degras, de tudta, hogy szavai hatástalanok maradnak.

A férfi meg sem fordult. Megállt a háztető szélénél, s egy pillanatig gondolkodott.

– Nem ... – képedt el ma éjjel már másodszor a strázsamester. De igen. A menekülő levetette magát a tetőről.

Ekkor ért oda Degrashoz a két darabont. A strázsamester még mindig nyitott szájjal nézte azt a helyet, ahonnét a préda levetette magát. Aztán amennyire lehetett sietve a tető szélére merészkedett. nem messze a vendéglőtől egy másik ház állt. Alacsonyabb és laposabb tetején most egyensúlyozott végig a férfi. Egy pillanatra megállt, megfordult, és gúnyosan intett búcsút üldözőinek. Degras hangos szitokszava volt a válasz. Amikor azonban a strázsamester elfordult, az arcán széles vigyor terült el. Megvagy, jómadár!

– Gyerünk! – intett a legényeinek, aztán majdnem minden óvatosságot félretéve visszamászott a szobába, ahonnét jött.

Odabent egy katona állt, és őrizte azt a fiatal lányt, aki a menekülővel volt a szobában a rajtaütés alkalmával. Degras meghajolt az ifjú teremtés előtt.

– Engedje meg, kisasszony, hogy segítsünk! – hangja majdnem semmit sem árult el a gúnyból, amit érzett.

Intett a katonának, aki finoman megfogta a nő karját, és kivezette a helyiségből. Degras pár szívdobbanásnyi ideig bámult utánuk, aztán két izomagyú emberére tekintett. – Gyerünk! Nekünk dolgunk van!

Ledübörögtek a fogadó lépcsőjén, és Degras kifejezetten élvezte, ahogy a máskor nagyszájú kalandorok félrehúzódnak az útjukból.

A strázsamester nem véletlenül sietett. Az akció sokkal jobban elő volt készítve, mint általában, hiszen ezúttal egy igazi tanácsnok adott megbízást a cselekvésre. Neki pedig nem lehetett csalódást okozni. Talán egyszer, nem is olyan sokára, Amaric tanácsnokból a város első embere lesz, és akkor biztosan nem felejtkezik el azokról, akik korábban jó szolgálatot tettek neki. Ezért hát Degras nemcsak azt az öt emberét vitte magával, akik a fogadónál segédkeztek, hanem még tizenkét másikat is, akik tágabb kört húztak a célpont köré. Minden utcát lezártak, amin el lehetett menekülni a környékről. És a szemtelen gazember – ha Degras nem tévedett – pontosan az egyik őrjárat karjaiba futott, hogyha arra folytatta az útját, ahol a strázsamester utoljára látta.

Nem tévedett, és ezt a szilaj kardcsattogás is megerősítette, ami a bal kézre eső utca irányából hallatszott. Aztán a csatazaj elhallgatott, és Degrast majdnem feldöntötte a fickó, aki észvesztve menekült az összecsapás irányából. A katona elkapta a menekülőt, és a fény felé fordította. Saját katonáját ismerte föl benne. – Mi történt, Rohokriil?! – üvöltött rá. A fogdmeg kicsit összekapta magát, de a hangja remegett, mint a nyárfalevél.

– Ez maga ... maga az ördög! Olyan a kardja, mint a szélvész!

– No, had látom azt a szélvészt! – dörmögte Degras, és kilépett a térre, ahonnét embere menekült.

A tér közepén ott állt a menekülő. Lehajtotta a fejét, és könnyedén hajlékony kardjára támaszkodott. Sötét köpenyét szorosan a teste köré tekerte. Lassan felnézett, és a tekintete összekapcsolódott a strázsamesterével. Halálos fenyegetés sugárzott belőle. Aztán Degras meghallotta a halk kérdést: - Ki volt az?

– Miről beszélsz? – vetette oda harciasan. Felemelte a kardját, és közelebb lépett.

– Ki árult el engem?

– Nem tudom. Én megkaptam a parancsot, és teljesítem. Beviszlek a városi börtönbe.

– Úgy gondolod ... ? – a kérdés vége fent maradt a levegőben.

A strázsamester nem várt tovább. Dühödten rontott rá a karcsú férfira, aki könnyedén hárította el az első csapást. Két-három vágás és védés után mindketten látták, hogy emberükre akadtak. A fiatal menekülő gyors volt és elegáns, míg Degrasba rengeteg fortély szorult. Meg sem tudták egymást közelíteni, de a helyzet megfordult, ahogyan megérkeztek a strázsamester emberei.

Mielőtt azonban körülkeríthették volna, a menekülő hirtelen futásnak eredt.

(folytatás következik)

2001.02.19.

Segíts a történet folytatásában a Közös regény fórumon !


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása