Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Abdul: Az örökség

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Abdul: Az örökség


Artwork copyright © Richard Fergusson

A síkság fölött lassan elült a csatazaj. Karsil ezüstszín sárkányos címerét, és Laras fekete vidráját viselő bajuszos, sötét hajú sektur katonák hevertek szanaszét olyan pózban, ahogy az alig fertályórája még vadul tomboló halál utolérte őket.

Lassan gyűlni kezdtek az elmaradhatatlan dögevők is – keselyűk seregei keringtek az égen hogy majd, mikor elegendő bátorságot gyűjtenek magukba leszálljanak, s megkezdjék borzalmas lakomájukat.

Azonban – mint minden csatának, mióta világ a világ – ennek sem csak ilyenfajta dögevői voltak. Másfajta, ezerszer undorítóbb dögevők is járták a csatateret, hogy végezzenek a kegyelemért könyörgő sebesültekkel, s kifosszák a holtakat.

Mocskos kezeik mohón tépték le a teljesen még ki sem hűlt testekről a ruhákat, zsebeket forgattak ki pénz, vagy egyéb javak után jutatva, s a holtak testét ékesítő ékszereket kapzsi csillogással szemükben szaggatták le a halál végső görcsébe ránduló testekről.

Ortquis, a larasi veterán katona megvetően sétált közöttük. Ő tisztelte a harc szentségét, és így soha nem alacsonyodott volna le odáig, hogy kifossza, s ezáltal megszentségtelenítse ellenfelei testét. Ezeket a dolgokat meghagyta a portyázó seregekkel járó csőcseléknek, és a kevésbé önérzetes harcosoknak, akik sajnos az idő múlásával egyre többen és többen lettek. Hiába, az örökös testvérviszály, a városállamok egymásra való acsarkodása egyre több sekturt fertőztek meg átkos hatásaikkal, s újabban már az is előfordult, hogy egy-egy becsvágyó ifjú harcos eldobta ősei évszázados tradícióit valamilyen hamis, új hitvallásért.

Ortquis azonban nem esett semmilyen új hit csapdájába. Ó, nem, hiszen ő a végletekig régimódi volt. A régiek lelke született újjá őbenne – azoké a sekturoké, akik évszázadokkal korábban éltek, s akik vérvörös lobogó alatt zúdultak le a hegyekből, hogy új hazát leljenek. Dicsőbb idők jártak akkortájt – a sekturok egységes nemzetet alkottak, s mindannyian közös, nemesebb célokért küzdöttek. Ó, ha ő is abban a korban élhetett volna!

De nem. Ortquist arra kárhoztatták az istenek, hogy e dicstelen időkben szülessen meg, s agyára örökösen ránehezedjen a tudat: a bálványozott ősöktől iszonyú távolság, kegyetlen évszázadok választják el.

Sötét gondolatoktól zaklatottan bolyongott Ortquis a vértől iszamos harcmezőn. Vak volt, és süket; sűrű köd borította be elméjét, mint valami jótékony lepel, ami a valóságot igyekszik távoltartani tőle, s csak saját gondolatai léteztek számára. Ám a leplet hirtelen szörnyű halálsikoly, és azt követően durva röhögés szaggatta szét. Ortquis felkapta a fejét, s szemei olyan látványt pillantottak meg, ami még őt, a sokat tapasztalt veterán harcost is megrázta.

Tőle alig harminc lépésnyire iszonyú mulatság folyt. Hat részeg larasi kínzott ott két tízévesforma gyereket, akik minden bizonnyal a közeli faluból tévedtek erre, s kerülhettek a harcosok kezei közé. Az egyik fiú már halott volt – minden bizonnyal az ő sikolyát hallotta Ortquis – de a másik szerencsétlen még élt. Két katona fogta le éppen a félelmében szűkölő nyomorultat, míg a harmadik vigyorogva közelítette a fiú felé tőrét. Társaik röhögve bíztatták a késest, hogy minél gyorsabban végezzen vele, s mielőtt Ortquis bármit is tehetett volna, a tőr lecsapott.

Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen megpattant valami Ortquisban. A részeg katonák röhögése, a tőrös fickó diadalüvöltése és a fiú borzalmas sikolya egy hanggá keveredtek össze elméjében – olyan hanggá, amely acélkarmokkal szaggatta elméjét, s az őrület szélére sodorta. Agyára vörös köd telepedett, s belsőjében úgy fortyogott a téboly, hogy az majd’ szétvetette őt.

Bömbölő harci üvöltéssel, fúriaként vetette magát a kegyetlen gyilkosok közé. Bárdja csapásának eredményeképp a tőrös feje pörögve repült le testéről, s a penge ugyanazon mozdulat folytatásaként még könyékből levágott egy kart– az áldozat ájultan rogyott a földre.

A többi négy csak most eszmélt föl, s kapott fegyvere után, de ez a késés egyikük életébe került. Ortquis tébolyult harci lázban küzdött – vastag bikanyakán és kezein kidagadtak az erek, szája sarkán nyál csordult ki.

Pengéje most mellkast talált, s átvágott egy láncinget, hogy csak a szétforgácsolódó bordák állítsák meg. Ekkor azonban buzogány találta el sisakját, s Ortquis megtántorodott. A következő, oldalát érő csapás térdre kényszerítette; Ortquis még megpróbálta lerázni agyáról a kábultságot, de a következő pillanatban egy izmos kéz forgatta lándzsa szakította át páncélját, s mélyedt fájón testébe…

Az utolsó látvány, amit a veterán megpillantott, a fiú arca volt, amelyen furcsa, földöntúli ragyogás ömlött el. Aztán lassan minden elsötétedett…

***

Valahol – téren és időn túl – megmozdult egy névtelen entitás. A világmindenség folyása egy felfoghatatlanul rövid időre megszakadt, hogy utána ugyanúgy folytatódjon tovább. Azazhogy… majdnem ugyanúgy…

***

Valamikor, évszázadokkal korábban:

A sektur férfi izgatottan járkált fel-alá a sátor bejárata előtt. Gyönyörű, felhőtlen éjszaka volt, ám őt most hidegen hagyta az ég kárpitján sziporkázó csillagok látványa. Sokkal inkább érdekelték a benti, sátorban folyó események, de oda – férfiember lévén – nem léphetett be, csak a fojtottan kiszűrődő zajokat hallotta. Végül – a férfi úgy érezte eónok teltek el ez idő alatt – egy asszony lépett ki a barlangból, s szólalt meg az ősi szokás szerint:

- Hozzád szólók most, Raquar, halld hát szavam. Asszonyod fiúgyermeket szült néked, s harcost népednek, ki utódoddá válik, s halálod után öröködbe lép majd. Mondd hát meg nekem Raquar, főnökök között legnagyobb: mi légyen a fiú neve?

A férfi elméjét hirtelen furcsa érzés érintette meg, olyan erővel, hogy egy pillanatra megszédült tőle. Szemei előtt eljövendő évszázadok, dicső hódítások, idegen népek sejlettek föl, és ezek között ott volt valaki, aki oly ismerős volt számára, mintha mindig is vele lett volna. Aztán a furcsa érzés távozott, mintha sosem létezett volna, de mégis… a pillanat elmúltával Raquar már biztos volt válaszában.

- Ortquis.

Az asszony bólintott, majd visszatért a sátorba.

Raquar csak ekkor eszmélt föl igazán. Már teljesen elfeledte az előbb rátörő furcsa érzést, s nem érdekelte más, csak az, hogy boldog. Fejét az égnek fordítva felnevetett, s úgy érezte, hogy a csillagok visszanevetnek rá.

2000.07.21

 

Ez az írás eredetileg a Túlélők Földjén játszódott, s a szerző onnan ültette át az Alkony világába. Az eredeti írás a Hófarkas Klán újságának, a Falkának 5. számában olvasható.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása