Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Abdul: Királyok királya

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Abdul: Királyok királya


Artwork copyright © Rebecca Guay

Mert mondom én tinéktek: aki elibém járul holtamban, azé lesz birodalmam maga…” - Nobat Aphir-nak, a kataklizma előtt élt utolsó elf királynak tulajdonított jövendölés részlete

Késő délután láttuk meg a romokat; a csonka tornyok törött árbocokként emelkedtek ki a homokdűnék hullámai közül.

Azonnal megálljt parancsoltam a karavánnak. Az ősi prófécia szerint innen már egyedül kell továbbmennem. Elbúcsúztam hát elcsigázott társaimtól, arcom köré tekertem a bushat-ot, és elindultam a romok felé.

Mire odaértem, már szinte teljesen bealkonyodott. Nyugaton furcsa, kékes-sárgás árnyalatot öltött az ég, s a felhők nyugtalanító alakzatokba rendeződtek.

Hátizsákomból lámpást vettem elő, meggyújtottam, aztán beléptem a szél és a homok által simára koptatott kapun.

Üresen kongó folyosókon haladtam végig, elfelejtett királyok szobrai, a múlt dicsőségének megkopott mementói szegélyezték utamat. Talán újra életet tudok lehelni a szürke falak közé, gondoltam, talán majd én… de árva gondolataim visszhangtalanul enyésztek el a mindent átható tompaságban.

Végül egy hatalmas bronzkapuhoz értem, melynek kétembernyi szárnyai közt szűk kis rés tátongott. Nabat-Aphir legendás trónterme, villant belém a felismerés. Aztán mély lélegzetet vettem, és átpréseltem magam a kapuszárnyak között.

Gigászi méretű teremben találtam magam, melyet hideg tűzben égő fáklyák világítottak meg. Ameddig a szem ellátott, ékkövek és drágaságok szőnyege borította a padlót, a falakat és a plafont pedig aranylapok fedték. A terem közepén, dísztelen kőtrónuson egy csontváz-király trónolt.

Ránéztem; ő is felém fordította üres szemgödreit. Tekintetének erejétől térdre rogytam, és remegve hajtottam le a fejem.

- MIÉRT? - süvöltötte hirtelen pokoli hangján, hogy azt hittem, menten megsüketülök belé. Füleimhez kaptam kezemet, de hiába; az a hang mindennél erősebb volt, s befurakodott az agyamba.

- Uram… - nyögtem szánalmasan reszketve. - Uram, a prófécia, amit halálod előtt adtál

- PRÓFÉCIA… - dörögte, s lassan megértés fénye derengett fel szemei mélyén.

- PRÓFÉCIA! - s felém nyújtotta csontkezét.

Dermesztő hideg markolt hirtelen a szívembe. Szemem előtt homályossá vált a külvilág, elmosódtak a képek - aztán hirtelen megint tiszta lett minden, de már egészen mást láttam.

Teljes csatapáncélban, erős harci ménen ülve figyeltem a halálba menőket, ahogy kilovagolnak a Városból, hogy megütközzenek a Sápadtak Népének hideg szívű harcosaival. Mind nekem tisztelegtek kardjaikkal, s én komoran néztem az elszánt arcokat.

Aztán koldusként bolyongtam a háromszor három éven át tartó Hosszú Éjszaka során, s keserű könnyeimmel áztattam a kopár pusztaságot, mely egykori Szent Ligeteink helyén húzódott.

Végül megtapasztaltam a magányt és a félelmet, amit a részvétlen századok loptak a világba, és hirtelen mindent megértettem…

A kőtrónuson ébredtem fel. Vaskorona volt a fejemen, csontkezeim a trón markolatán nyugodtak. Végigjárattam tekintetem a körülöttem elterülő drágaságokon, s végül megláttam birodalmamat. Aztán lassan hátraltem a kőtrónuson, és vártam, hogy rámboruljon az örökkévalóság.

2000.12.08.


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása