Infó Világ Alkotókör Termékek Játékok Fórum
Via: A végzet

( Honlaptérkép ) Főoldal - Alkotókör - Írások - Via: A végzet


Artwork copyright © Teresa Nielsen

Ketten voltak már több száz éve. Egyszer egy halvány sírásra emlékeztető hangot hallottak, ami mondhatni nagyon ritka hang a köztes síkokon. Nem is hallottak még ilyet, amióta idekerültek. Elindultak hát megkeresni a hang forrását. Amikor megérkeztek, megpillantották a csecsemőt kint a pusztában. Valami nagyon furcsát érzékeltek a kis gyermekben, valamit, ami csak a hatalmas mágikus erő birtokosaiban van meg. Rövid tanácskozás után elhatározták, hogy megmentik a gyermeket, és felhasználják céljaik eléréséhez.

 

Teltek múltak az évek, a gyermek felcseperedett, és eközben még semmit sem tudott arról a két szakállas férfiúról, akik felnevelték, nem tudta, hogy melyiket tartsa apjának, hát mindkettőt egyformán szerette, és ők is nagyon kedvelték a fiúcskát. Amilyen hamar csak lehetett, megkezdték a fiú neveltetésének azt a részét, amihez nagyon értettek, még halandó korukban, s ami az eltelt századok során csak még jobb lett.

 

Elérkezett a tizenharmadik életéve. Megajándékozták a nevével. Daurannak nevezték el pártfogói. Addigra már sejtett annyit a múltjából, hogy ez a két kedves szakállas elf nem az ő szülei, hiszen tanulta a biológiát is, a sok más tudomány mellett. Tisztában volt a szaporodással, de hiába kérdezősködött a szüleiről, mindig csak kitérő választ kapott. Már három éve, hogy a mágia misztériumaiba is betekintést nyert, és tudása azóta csak gyarapodott. A két “öreg” csak büszkén mosolygott, amikor néha-néha sikeresen befejezte a tanulmányai egy-egy részének egyik fejezetét.

 

Tizenhét éves korára már a magas szintű mágiahasználók közé sorolhatta volna magát, ha lett volna viszonyítási alapja. Mindent megtanult, amit egy igazi varázslónak tudnia kellett, tisztában volt a mágia előnyeivel és hátrányaival, megtanult összhangban élni a természettel és a természetével. Egy napon nagyon furcsa dologra jött rá. Amikor elkezdte a lélekkel kapcsolatos varázslatokat tanulni, rájött, hogy bizonyos varázslatok mintha jeleznének neki, hogy túlvilági lények vannak a közelben. Kezdetben ő nem is vette figyelembe ezeket a jeleket, de minél jobban elmélyedt ezen mágiafajta tanulmányozásában, annál jobban kezdett megijedni, hiszen már ismerte többé-kevésbé a túlvilági hatalmak által jelentett veszélyt, és elhatározta, hogy titokban kifürkészi ennek az esetnek a rejtélyét.

 

Elérkezett számára a várva várt pillanat. Mesterei elküldték nemi tanulmányi útra a pusztába, hogy fejlessze egy kicsit világi tudását is, megtanulja a túlélést a saját erejéből. Az első nap éjszakáján megejtette a rituálét. Az eredmény megdöbbentette: a mesterei nem élő elfek, hanem, ha lehet hinni a mágiának, akkor már több száz éve halott lelkek, akik még nem jutottak át a túlvilági átjárón. Nagyon megrémült, és elhatározta, hogy nem tér vissza mestereihez, hanem elmenekül, és az általa ismert legerősebb mágiával álcázza magát, nehogy a “túlvilági” mesterek megtalálják. Elindult azon az úton, amelyet a végzet is szánt eredetileg neki. Csak egy hangot hallott szinte suttogva az éjszakában, miközben meghozta elhatározását.

“Bevégeztetett”

A két mester hiába várta ifjú tanítványát, már a harmadik hete, de még mindig nem érkezett vissza, ekkor már komolyan aggódtak Dauranért, és fürkésző mágiával elkezdték keresni. Amikor megtalálták, nem örültek az eredménynek. A fiú menekült előlük, és belátták, hogy egy náluk nagyobb hatalom is beavatkozott abba a játszmában, amibe a fiú megtalálásakor kezdtek. De talán még van esélyük megmenteni a fiút. Talán.

 

Dauran nagyon sokáig ment a pusztában, amikor szántóföldeket pillantott meg. Megörült neki, hogy lakott területen van, és örvendezett, hogy talán megmenekült a két kísértet elöl. Amint haladt az úton, és egyre közelebb ért a faluhoz, furcsa hangokat hallott. Mintha fegyvercsörgés lett volna. Elkezdett rohanni, és amint a faluba ért, látta, hogy néhány portyázó rowlind támadta meg a falut. Hirtelen hadarva kezdett az első varázslatába, és amint befejezte, kezdte a következőt. Amint sikeresen legyőzte a támadókat megkönnyebbült, de valami furcsa érzés is a hatalmába kerítette, mintha valaki belenyúlt volna a varázslatába. De gyorsan át is siklott ezen a dolgon, mivel lényegtelennek ítélte ezt a dolgot. Széles mosollyal az arcán közeledett a falusiak felé. Néhány lépés után meglepődve látta, hogy egy süvítve érkező nyílvessző csapódik a bordái közé, majd kisvártatva megérkezett a következő. Még kiáltani akart valamit, mielőtt összeesett, valami hasonlót ahhoz, hogy: “Hát ez a hála???”, de csak egy rekedt hörgésre futotta.

Az íjászok vezetője odalépett egy öregedő pocakos emberhez, meghajolt előtte, és közölte, hogy a hirtelen felbukkant sárkány sikeresen megfékezték. Az elöljáró kegyesen bicentett, majd közölte az íjászok vezetőjével, hogy vágják le a sárkány fejét, és égessék el a testét, majd a feje lesz a falu trófeája, ami majd dicsőségére szolgál. Amint megközelítették a sárkányt hirtelen furcsa dolog történt. Megremegtek a sárkány körvonalai és még mielőtt az emberek pánikba eshettek volna, eltünt az illúzió, és egy fiatalember teste jelent meg a sárkány helyén. Minden ember hirtelen elkezdte róni magára a rontásoktól védő jelet, és egyetlen egy hang szállt végig az utcán.

– Boszorkánymester! Égessétek el, mielőtt felkelne! – Kiáltotta enyhén remegő, de mégis határozott hangon az elöljáró.

Így történt, hogy Dauran holttestét feltették egy hevenyészett máglyára, és megyújtották.

 

A két öreg, már csak a végjátékra ért a helyszínre. Látták, amint ifjú tanítványuk több nyílvesszőtől átjárva rogyott össze, és megpróbáltak közbelépni, de meglepődve tapasztalták, hogy nem sikerül. Hirtelen megrémültek, és akkor észrevették az árnyékot. Rájöttek, hogy tevékenységük nem maradhatott titokban, és hogy régi ellenfelük sikeresen közbelépett, és mindig is közbe fog lépni, amíg csak ravaszabbak nem lesznek nála. Az árny elégedetten felnevetett.

 

Csak egyetlen egy gondolat uralta a három lélek elméjét. A harc még folytatódik.

 

“Hiba, a végzet kerekén még a legnagyobb mágusok sem tudnak fordítani, hiszen természetük, megköti kezüket, legyen az bármilyen esemény, amelyet szeretnének megváltoztatni, fel kell készülniük a kudarcra is , hiszen megjelenik, minden jó tett után a gonosz is, hogy beteljesítse küldetését, hiszen mint tudjuk a világ körforgását a jó és a gonosz harca mozgatja, és nincs győzelem sehol, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül, pont úgy, mint ahogy nincsen fény árnyék nélkül.”

Belras Egfuran bölcseletei

 

2000.11.21


Szólj hozzá a novellához!

Összes hozzászólás új ablakban

Vissza a Főoldalra Vissza az Írásokhoz Levél írása